suexID blog

Sok embernek jelent megnyugvást és feszültség levezetést, ha önmagát rongálhatja. Kézbe vésett nevek, szétlőtt test és megégetett bőrfelületek. Olyan dolgok, amik nem múlnak el egy hamar és csak nehezebbé teszik a felejtést. Szerintem minden embernek a lelkét kell rendbe tennie, és nem a testét rongálnia. Az ugyanis nem tehet semmiről.

A mai napom hullámvasút jellegű volt. Voltak nagyon jó és szép pillanataim, azt kell, hogy mondjam. Beszéltem Anitával (ő Adri anyukája, az én támaszom), és nagyon sok erőt adtak a szavai, hogy kicsit visszatérjen az önbecsülésem.

Rájöttem, hogy azzal, hogy folyton csak magamat sajnálom, a szituáció nem fog változni. Már nem vagyunk együtt, ennek oka van és ezen az okon nem tudunk változtatni. Ami volt az volt, és ami lesz az lesz. A jövőt képes vagyok befolyásolni azzal, hogy most megpróbálok okosan élni és nem magamat emészteni, mert azzal nem hozom már vissza a régi fényt, viszont magamnak marha sokat ártok. Sőt, neki is fájdalmat okozok és megnehezítem a felejtés egyébként is rögös útját. Tehát döntöttem.

Mostantól kezdve igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz (ahogyan azt 1 hete is tettem, hiszen már akkor is tudtam, hogy eljön ez a nap) és ha lesznek is negatív pillanatok, azért igyekszem majd őket némi optimizmussal elhessegetni. Nagyon szeretem, de nem kínozhatom tovább és magamat sem tehetem tönkre, hiszen ennek Ő sem örülne. Mostantól kezdve igyekszem értelmes, kommentálható bejegyzéseket írni. Remélhetőleg sikerül…

Reggel felkelek, tapogatom a párnát mellettem, megmarkolom, beletelik talán 1 perc is, mire felfogom, hogy ez nem Ő és hogy ezen párna helyén már soha nem fogom Őt találni. Soha nem fogom a vállára adott csókokkal ébreszteni, a reggelente kócos séróját még jobban összekuszálni, soha nem böködi majd az orromat, hogy csináljunk kávét és nem megyünk majd kézenfogva az utcán.

A tegnap délutánom tulajdonképpen úgy volt szar, ahogy volt. Csak ezt még magamnak se mertem elárulni. Délután elment, kipakolta a ruháit, amit 1 év alatt hozott, és tudjátok nehezen tudtam megállni, hogy 2 percente ne törjön el a mécses, ahogy segítettem neki összepakolni. Hiába tudom, hogy még mindig szeretjük egymást, de valami megváltozott és ez a változás nem tetszik, nem tetszhet, hiszen fájdalmat okoz minden azóta eltelt perc.

Közvetlen azután, hogy felszállt a buszra, elballagtam egy telefonfülkéhez és felhívtam “anyósomat”, elmondtam neki, hogy mit érzek és hogy mennyire nehéz. Soha nem éreztem még ennyire megnyugtatónak és szívmelengetőnek a szavait, mint most, pedig mindig nagyon örültem, ha valami jótanáccsal szolgált. El tudjátok képzelni a látványt, amint egy 21 éves “férfi” ott áll a telefonfülkében, könnyei 2-3 csíkban ömlenek a kabátján, szipog és közben félig mosolyog, mert nem tud szomorú lenni, hiszen tulajdonképp Őt szeretik és támogatást kap.

De ez a fajta optimizmus valahogy eltűnni látszik az órák múlásával, és kedvem lenne sírni, de nincs egy váll, ahol ezt megtehetném. Annyira hiányzol, el sem tudod képzelni, hogy mennyire!

Félre ne értsetek, én el tudom viselni az életet. Mert idáig mindig voltak mélypontok, aztán jöttek szárnyaló magasságok és a kettő közti hullámvasút felfelé ívelő ágán jó volt ülni. De sajnos ilyen napokon, mint amilyen ez a mai is, valahogy nincs kedvem létezni. Ahhoz lenne kedvem, hogy az összes mélypontot hosszú és mély álomban vészeljem át és közben ne ébredjek fel.

Kérdésem is van, ezer és egy, mind itt mocorog a kicsi kobakomban, de sajnos ezekre ti nem fogtok nekem választ adni, így nem is teszem fel őket.