Hazafelé sétálva azon gondolkoztam, hogy mi olyan bonyolult az életben. Ha az ember jobban végiggondolja az élet nem is egy olyan bonyolult, fogaskerekekkel telitűzdelt rém összetett szerkezet, pedig hajlamosak vagyunk azt hinni. A fogaskerekek valójában bennünk vannak, amikor megpróbálunk a gondolatainkkal minél mélyebb, összetettebb képet rajzolni magunkban róla. Holott az egész élet nem más, mint egy egyszerű és pont ezért gyönyörű rendszer. Olyan, mint a természet, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, aminek a lábai előtt még az ember is fejet hajt. Fejet hajt kényszerűségből, vagy mert egyszerűen azt súgja neki valami, hogy ezt érdemli, csodálni kell.
Az élet valójában hullámok halmaza, tengere. Hullámok, amik olykor erősítik, olykor pedig kioltják egymást. Mint a tengerben a víz, zenében a hangok és ütemek, mint a szél és a napsütés. Képzeljünk el két embert, és próbáljuk meg a bennünk kialakult képet átfesteni róluk. Egyszerűsítsük le őket, ne legyen most előttünk a külső kinézetük, a ruháik, a testtartásuk, legyenek csak hullámok, egyszerűek. Képzeljünk el két erős embert, akik erősek. Lehetnek erősek lelkileg, de akár testileg is, ez most nem számít, a lényeg maga a helyzet, hogy ez a két erős ember mikor és hol találkozik, milyen érzések vannak bennük a világgal és egymással szemben.
Az első kép egy szakadék széle. Egy törékeny testű lány, aki éppen bajban van. Egyik emberünk (vagyis hullámunk) fogja ennek a gyenge lánynak a kezét és tartja, de már fárad. És valamiféle véletlen folytán arra keveredik a másik erős ember. Ez az ember odamegy, és a kezét nyújtja a lánynak. Ketten felhúzzák, az élete megmenekül és a hirtelen átélt traumát felváltja egy boldogságérzet, a megkönnyebbülés, hogy akadt két ember, aki segített neki.
Snitt, és egy kocsmában vagyunk. Egy erős ember többet ivott a kelleténél, rossz napja volt. Bejön a másik, és kér egy sört, de közben meglöki a bánatost. Ilyenkor már nem számít se ember sem isten, egymásnak esnek. És a történet vége két sérült, gyenge ember, akik hiába erősek, mégis legyengítették egymást.
Pedig a két ember teljesen ugyanaz a két szituációban. Semmiféle tulajdonságukat nem változtattam meg. Nem öltöztek át, hiszen nem néztük a ruhájukat, nem lettek szimpatikusabbak egymásnak, hiszen nem figyeltük a testüket, a testtartásukat. Egyszerűen csak egyszer pont jókor találkoztak, máskor pedig pont rosszkor. Pont mint a hullámok. Ha megfelelő időben keresztezzük őket, együtt képesek dallamosabbá tenni a zenét, képesek eljuttatni az úticéljuk felé a tenger apró, szemmel alig látható élőlényeit. De ha nem megfelelő a találkozás, akkor a két hullám megtörhet, és magával ránthat másokat is. Felboríthat egy hajót, hallgathatatlan sistergést csinálhat a legszebb zenéből is.
És én is egy hullám vagyok, meg te is. Mindannyian. A fontos, hogy próbáljunk meg jókor találkozni, és egymást segíteni, fentebb emelni és erősíteni. Ha erőt adunk, erőt kapunk. Nem többet és nem kevesebbet, mint amit adtunk. Ha valaki ad, adjatok ti is. Nem nehéz, csak egy mosoly, egy ölelés, egy jó szó, egy kis törődés kell. Nem több és nem kevesebb, pont csak annyi, amennyinek az ember örülne, ha a másik hullám lenne.
Legfrissebb kommentek