suexID blog

Őszintén szólva a Megint 17 egy olyan film, amire magamtól be nem ültem volna a moziba, és meg merem kockáztatni, hogy lehet le sem töltöttem volna. Egyrészt azért, mert az amerikai limonádé nem kifejezetten az esetem, másrészt meg úgy gondolom, hogy Matthew Perry a Jóbarátok óta nem igazán tud újat, vagy egyáltalán jót mutatni. Az előítéletem beigazolódni látszott a vetítés elején, de a film mégis megmenekült, ha érdekel hogyan, akkor olvass tovább.

A Megint 17 alaptörténete rendkívül egyszerű, ahogy ezt egy B-movietól az ember elvárná. Mike O’Donnell egy fiatal srác, aki ígéretes sportkarrier elé néz, ám feladja az álmát, hogy feleségül vehesse Scarlettet, aki gyereket vár tőle. Az áldozathozatal és a film cselekménye között eltelt 20 évet jótékony homály fedi, azonban szépen, lassan tisztává válik, hogy lehet Mike nem a legjobb döntést hozta meg 17 évesen, legalábbis ez tűnik a legnyilvánvalóbbnak abból, hogy éppen válnak a feleségével, a munkahelyén várt előléptetése is elmarad, és ráadásul egy fura kényszerképzet, pontosabban annak szüleménye gyötri. Régi iskolájába visszatérve Mike találkozik egy idős takarítóval, majd az élete fenekestül felborul, olyannyira, hogy ismét visszanyeri kamaszkori külsejét, de az ember, a belső változatlanul a negyvenes éveiben járó O’Donnellt tükrözi. Mike tehát döntéshelyzetbe kényszerül, esélyt kap ugyanis, hogy végre megvalósítsa azt az álmát, amit 17 évesen egyszer már elszúrt, de választhatja a másik utat is, vagyis helyrehozhatja a családi életét.

A Megint 17 tipikus amerikai vígjáték, teli képtelen helyzetekkel, hatásvadász poénokkal, tökéletesen kinéző emberekkel, és idealizált karakterekkel, talán csak a fingós poénok maradtak ki belőle, de az már végképp a legalja lett volna. Mégis, a film egészen szórakoztató, a kicsivel több, mint 100 perces játékidő gyorsan eltelik, és az ember nem találja annyira erőltetettnek. Az, hogy a film után az ember nem tépi a haját és nem akarja egész Hollywoodot porig rombolni, részben köszönhető annak, hogy Matthew Perry (a 40-es O’Donnell) egy karcsú negyedóráig látható a filmben, bár őszintén szólva azt is eléggé megerőltető végigülni. A többi szereplő viszonylag rendben van, különösebb színészi bakit, túljátszottságot nem igazán tapasztaltam.

Így a végére annyit tudok tanácsolni, hogy ha kicsit fáradtabbak vagytok a kelleténél, és szeretnétek egy visszafogottan humoros, de kellemes kis B-alkotást megtekinteni, akkor mindenképp nézzétek meg a Megint 17-et. Csodát ne várjatok tőle, sírva röhögni, földön fetrengeni nem fogtok, de azért lesz pár derűs percetek, és esetemben a 650 forintos jegyár sem volt túlságosan borsos ezért a filmért.