Monthly Archive for October, 2009

Beteg elmék

(Riktán kezdem így a postjaimat, de most egy kis előszó következne: ezt a bejegyzést közvetlenül a legutóbbi Statisztikás postom után írtam, még július 19-én. Akkor csak alig pár embernek adtam oda a linket, most viszont rátaláltam a bejegyzésre az admin felületen, és úgy döntöttem, hogy kirakom a publikum elé.)

Azok számára, akik olvassák a blogon viszonylag rendszeresen jelentkező Statisztika rovatot (1-7. részek) valószínűleg nem okoz meglepetést, hogy az „internet által nyújtott végtelen szabadsággal” párhuzamosan egyre több és több, hogy úgy fogalmazzak, érdekes emberi hülyeség kerül felszínre. Jobb esetben ez csak abban nyilvánul meg, hogy az emberek videóra veszik, ahogy részegen beállnak a Mc Donald’s ablaka alá brümmögni és úgy kérik ki a sajtburgert, meg felkerülnek a tematikus blogok eklektikus anyagába a közösségi oldalakról összevadászott elborult, és szánalmas képek. De vannak más esetek is, amiken az ember első körben röhög egy nagyot, másodszorra már csak egy diszkrét vigyorra futja, és minden további alkalommal már a fejét fogja, hogy mégis „milyen világban élek én”.

Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést és remélem, hogy azok az emberek, akik hasonló tartalmakat keresnek erre az oldalra fognak kilyukadni, hovatovább azt is merem remélni naivan, hogy nem fognak az álló nemiszervük árnyékától elvakultan továbblapozni, hanem elolvassák azt, amit írok. Kezdeném rögtön egy képpel, ami azért is jó, mert szép színes, és nem kell annyit erőlködni az olvasással, íme:

Google Analytics screenshot

A fenti képszemelvény a Google Analyticsből származik, ami egy statisztikai rendszer és ha másra nagyon nem is használom, de ezen keresztül nagyjából nyomon tudom követni, hogy kik és milyen szavakkal jutnak el az adatfolyamból az én kis blogomra. Remélem mindenki látja a lényeget, hogy mégis milyen érdeklődést vált ki az emberekből a lovakkal, saját vérrokonaikkal történő közösülés. Ami szerintem valahol szomorú, mert akárhogy is nézzük ezek perverziók.

De egyáltalán mi a perverzió? Alapvetően perverziónak nevezünk minden olyan dolgot, ami a szokványostól eltérő és az általános társadalmi normákat feszegeti. Ez így eléggé tág fogalom, annál is inkább, mivel nekem volt szerencsém olyan szexuális felvilágosító irodalmat forgatni, ami a 70-es évek derekán íródott, és a szerzője perverznek minősítette az orális szex mindenféle formáját, ami valljuk be, napjainkban már elfogadott „kedveskedésnek” minősül. De ha eltekintünk ettől a régi korok prüdériájától, azért azt beláthatjuk, hogy egy négylábú nyerítő állattal, a tulajdon kutyánkkal, illetve a saját lányunkkal és anyánkkal dugni (sic!) mind olyan dolgok, amiknek az idők végezetéig perverzióknak is illene maradniuk. Ritka, nyomokban előforduló perverzióknak.

Ám sajnos ha nem vagyunk totálisan naivak, meg hülyék és szellemi rövidlátók, akkor észlelhetjük, hogy a világ nem efelé halad. Az ember kezd a világégések előtti állapotok felé visszatérni, amikor is unalmában már nem tudott mit csinálni és mivel háborúk épp nem folytak, nem pusztítottak emberek milliót szanáló vírusok, hát nekiállt az unalmát a szexuális szokásainak „színesítésével” csillapítani. Így lehet, hogy már a régi görög és római írásos és képi emlékeken is találkozhatunk orgiákkal, kutyákkal közösülő férfiakkal, egymás ölét kényeztető nőkkel, és így maradhattak fel olyan tárgyi emlékek a középkorból, amikről még egy laikus is megmondhatja, hogy nem egyszerű kínzóeszközök voltak, hanem az aberált szexualitás kellékei.

Jó volna ezeket a tendenciákat visszafordítani, az embernek megtanítani a szeretkezés és a (már bocsánat de) baszás közti különbséget, rámutatni, hogy a hörcsög aranyos állat, de attól még nem kell a szeretetet intim formában kimutatni felé, a gyerekeknek mesélni a szexről és nem hagyni, hogy majd a pornóból meg a szellemi rövidnadrágos baráti körük által megtanulják, lekötni a figyelmüket és a kíváncsiságukat értelmes dolgok felé terelni. Mert aki ismer, az tudja, hogy a prűdség távol áll tőlem, legalább olyan távol, mint a testi-lelki selejtek fentebb vázolt perverziói.

(Ui.: ki fogok találni mostantól egy módszert, hogy azok akik gyerekpornóra keresve érkeznek a blogomra, az illetékeseknél landoljanak. Mert ettől már felfordul a gyomrom.)

Új szelek a magyar rádiózás táján

Kissé átalakul a magyar médiapiac, mivel úgy tűnik a Sláger Rádió és a Danubius nem lesznek többé országosan fogható rádiók. Az, hogy más formátumban (lokális frekvenciákon) foghatóak lesznek-e, vagy egyáltalán mi fog történni a két rádióval, még nem tudni, egyelőre a Danubius mérsékelten, a Sláger pedig teljes erőbedobással sajnáltatja magát, szegények, mindössze 670 millió forintot sikerült ajánlaniuk a 7 éves sugárzási jogért, úgy sajnálom őket ebben a nyomorban.

A Danubius és Sláger Rádió sírköve

Mondjuk valahol gyomorforgatónak érzem azt, hogy napok óta mindenki arról sír, hogy jajj mi lesz vele a Sláger nélkül például, mert az annyira jó, szakadnak rajta a kocsiban ülve. Hát lehet venni szépen iPodot vagy egy CD-s autórádiót, és aztán hallgatni rajta zenét, tudjátok olyat, hogy nem egész nap meg egész héten meg egész hónapban ugyanazt, hanem mondjuk változatosan, ismerkedni a nem éppen mainstream muzsikákkal is.

Vagy teszem azt kicsit gondolkozni, mielőtt bedőlünk a sárdobáló megjegyzéseknek és teszem azt nem elhinni, hogy itt mostantól kezdve propagandarádiók fognak üzemelni, mert például a Sláger frekvenciáján ugyanúgy zenei adó fog üzemelni, csak lehet nem a Komár Laci meg a Harangozó Teri fog rajta dőlni 0-24 órában, meg a számomra már kissé erőltetett Boros & Bochkor, hanem valami más. Vagy ki tudja, lehet a Boros-Bochkor duó marad.

Szenvedélyünk az elbutulás

Alacsony vérnyomásban szenvedő honfitársaimnak javasolnám a földi sugárzással elérhető magyar kereskedelmi csatornák valamelyikének fogyasztását olyan 16.00 és 20.00 között. Garantált, hogy még a legnyugodtabb embert is kb. 5 perc alatt sikerül kihozni a sodrukból.

(Kiszel Tünci mutatja a Joshi Baratban, amit kiskorában sokat láthatott)

Kezdjük a TV2-vel. Benyomod a tévét, odakapcsolsz a csigáskettesre, és máris ömlik a lábaid elé a színes szemét. Joshi Barat (aki egyébként kicsit hosszabb séróval elmehetne a most éppen tetszhalott Budapest TV-re 380+ÁFA percdíjjal kondért körülugrálni) próbál retardáltakat, mozdonyszőkéket, értelmi fogyatékosokat és alkoholistákat kibékíteni. Persze az embernek már anélkül is bűzlik az egész, hogy TV készülék ténylegesen képes lenne szagokat kibocsátani, de azért van egy bizonyos pont szerintem, ameddig minden dolog tud vicces lenni. És ezt a pontot már sikerült túllépni. Voltak persze mindenkiben hiú ábrándok, hogy majd jön a Joshi (akit egyébként nagy szellemi guruként harangoztak be a műsor indulása előtt) és lesz egy normális talkshow, mint anno volt mondjuk a Jakupcsek Gabi vezetésével, de természetesen érvényesült a papírforma és ez a műsor is lealacsonyodott olyan szintre, hogy a kutyámnak nem engedném nézni, mivel félő hogy utána zavarában a seggével enné a tápot és a száján adná ki magából.

Harrmónika Show

De nem szabad elfelejtkeznünk a konkurens RTL-ről sem, akik valószínűleg se az utcán, se a sarki pékségben nem szívesen hangoztatják, hogy ők hol is dolgoznak, mert ami ott megy az már vérciki. Évek óta megy ez az undorító talkshow, amit Erdélyi Mónika neve fémjelez, és amiről minden évben megállapítom, hogy ennél lentebb már nincsen. Aztán a következő szezonban mindig rá kell ébrednem, hogy de van, egyrészt azért, mert évről-évre mindig előszedik ezt az ocsmány formátumot, és nem tudnak tőle elszakadni, másrészt, hogy minden évben sikerül még undorítóbb társaságot összetoborozni a stúdióban. Ahhoz képest, hogy kezdetben a „Hogyan mondjam el neki, hogy lefeküdtem a [Bélával-Zolival]” véges elemű tömbből válogattak a szerkesztők, most már bővült a kínálat, és az alkoholisták, erőszaktevők, bűnözők és debilek mellé újabban becsatlakoznak az emósok és a buzik is, na meg az önjelölt mulatós sztárok (példának okádék: Szintiboy, alias Zagyva Tíbor).

Sanszos egyébként, hogy azonnal orvoshoz rohannék, ha mondjuk egy szép, fényes szeptemberi reggelen arra ébrednék, hogy a kereskedelmi tévék levették a műsorukról ezt a hihetetlen gagyi áradatot és mondjuk legalább valami új, egyedi műsort készítettek. Rögtön az jutna eszemben, hogy hallucinálok vagy súlyos kényszerképzeteim vannak, és minimum rászoknék valami hardcore nyugtatóra, vagy már nem is tudom.

Bringa

Jó dolognak tartom a bringát. Gyors, kényelmes és környezetbarát eljutást tesz lehetővé A-ból B-be. Sajnos nem tartozom az aktív bringások közé, elsősorban azért, mert a kis házunkban eléggé macerás lenne a drótszamarat tárolni, a lakásba meg értelemszerűen nem fogom felcipelni.

Ugyanakkor, a bringásokról már nem állítanám ilyen határozottan, hogy szeretem őket. Mert sajnos nem így van. Egyszerűen dühítő maga a folyamat, amit évek óta zajlódni látok körülöttem, mikor kocsiban ülök, az utcán sétálok, vagy buszon kapaszkodok.

BMX

Itt vannak például a BMX-esek. Isten mentsen attól, hogy általánosítsak, de egyszerűen a gyalogideg elkap, mikor meglátom ezeket az idióta kertitörpéket a nevetsége kacatjaikon gurulni városszerte. Gondolom ismerős a kép, hogy sétálsz békésen az utcán, és egyszer csak a háttérből egy mással össze nem hasonlítható kerepelő hangot észlelsz, aztán mire hátrafordulnál, már el is suhan melletted a bőgatyás hülyegyerek. Ráadásul teszi mindezt olyan magasságban ülve a guruló foshalmazán, hogy ha valami abszurd helyzetből kifolyólag kiugrana a bokorból egy grizzly medve, erőlködés nélkül be tudná vezetni az orális szex alapjaiba a kis takonygombócot.

Az is jó még a BMX-ben, hogy lámpa ugye nincsen rajta, de azért éjszaka sem hagyják otthon a bicajt, na és persze a fék is olyan opcionális extra, amit nem igazán szoktak igényelni rá. Mert minek. Tudom, hogy egy pályán rendkívül ortopédul nézne ki ezekkel a kiegészítőkkel ez a remek jármű, de akármennyire is tetszene például egy BMW rendszámtábla, meg tükrök nélkül, azért mégsem hajt ki vele az ember az utcára ezektől megfosztva.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a kisköcsögöknek valószínűleg se apja, se anyja, így este 11-kor még vidáman gurulgatnak az úttesten keresztbe-kasul, igényesen felöltözött és egyáltalán nem emós barátnőiket a kormányon szállítva, és ordítozva, meg szépen beszélve. Aztán mikor valamelyik autós ne adj isten nem számít rá, hogy egy ilyen 3-4 tagú, „tudatosan közlekedő” banda kihajt az úttest közepére, már meg is van a baj. Na és kit fognak azonnal a sárba tiporni? Kit fognak lesittelni, és veszik el a jogosítványát? Költői kérdés volt.

Tornado

De természetesen nem csak a BMX tündököl új csillagként a közlekedési kultúra egén, hanem itt vannak a Tornádósok. Ennek a közlekedési eszköznek az érkezését még talán üdvözölném is, ha nem az a réteg vásárolná, akinek a szar látása, idegbetegsége és beszámíthatatlansága okán már hagyományos bringa sem való a hátsó fele alá. Ahányszor az elmúlt hónapokban kénytelen voltam a bokrok élővilágát tanulmányozni egynémely „villanyállat-tulajdonos” se-hall-se-lát Dömötör viselkedése miatt, már lassan agrárkutatónak is kinevezhetném magamat.

Amolyan zárszóként jegyezném fel ide, hogy: kötelező KRESZ oktatást az iskolákba! Legalább egy alapfokú KRESZ vizsga letételére kötelezni a Tornádó tulajdonosokat! Kenyeret, vizet, 128 kB memóriát és broadband hozzáférést mindenkinek!

Ó te édes vasárnap reggel

Vasárnap. Ó te szép vasárnap! Mennyire várlak téged mindig, ahogy szeled érezni már szombat este, nyugalmat adó érintésed szinte cikázik az ember lelkén már előző éjjel, majd a te reggeleden lágyan megsimogatod az ember arcát, tovasuhanó, tollpihe ujjaiddal cirógatsz minket. Ó te vasárnap reggel!

Ó te vasárnap reggel! Arra kérnélek, hogy ne engem cirógass illékony ujjaiddal, hanem a szomszéd rőt picsájába matass hétfő barátod vaskos öklével társulva. Nem kérek sokat én, csak hogy midőn basznótok őt halálra az önnön fúrójával, fájdalmában olybá sikítson, hogy az kiszaggassa a szomszéd ház minden nyílászáróját. Ó te édes vasárnap reggel!

Ó te kedves vasárnap reggel, engedd meg, hogy kinyilatkoztassam szerény érzelmeim feléd. Neszebazmeg flowchart, hogy baszna meg egy tehén!

Szép, színes grafikon

Nyílt alma

A héten elég nagy volt a mozgás az Apple háza táján. Bejelentették a low-budget notebook családjuk egy új tagját, az asztali termékekvonaluk is több ponton megújult, csökkentek az árak, az interneten pedig már egy új, jövőre bemutatkozó iPhoneról is pletykálnak, ami 4G-s hálózatot fog használni. Cirkulálnak pletyák egy tabletről is, ami az iPhone felhasználói felületével fog megjelenni, szó esett már arról is, hogy az iPod termékcsalád a végnapjait éli.

Ezzel párhuzamosan egyes blogokon az Apple vesztét jósolják arra az esetre, ha Steve Jobs és csapata nem nyit a világ felé és nem lovagolja meg az open-source hullámot hamarosan. Példának a Motorola droidját, a Nokia nyílt-forrású piacterét, a Google kifejezetten mobiltelefonokra kifejlesztett alkalmazásait hozzák fel. De egy valami mindenki elfelejt. Amit a nyílt rendszerek előnyként tudnak behozni a játszmába, ugyanúgy lehet negatívum is.

Én a magam részéről (mint iPhone tulajdonos) leginkább az Apple mobil platformot érintő stratégiájában vagyok érdekelt. És azt gondolom, hogy amit Steve Jobs csinál, az nem hülyeség, amit az Apple le akar tuszkolni a torkunkon, az nem feltétlen rossz. Open source? Ott van a lehetőség szinte minden iPhone tulaj előtt, hogy 10 perc alatt jailbreakelje a telefonját és utána lesz Icy, lesz Cydia, lesz ezer féle nyílt platform, ahonnan beszerezheti a szabad alkalmazásokat. De tegyük a szívünkre a kezünket: vajon hányan élünk azokkal a lehetőségekkel, amiket ezek a programok adnak? A Springboardon csücsülő appok közül mégis melyik csoport van többségben? Az App Store-os, hivatalos appok vagy a Cydiából feltelepíthető cuccok?

Open Source Marketplace? Volt már olyan ember, aki akár egy forintot is rászánt volna Cydiás appok megvásárlására? Pedig vannak jók, ott van például az Orbit nevezetű, ami forradalmasítja az iPhone menükezelését. De 3 dollárba kerül. És én nem fogok egy „másabb menüért” 3 dollárt fizetni. Mint ahogy nem fogok fizetni azért sem, hogy a 15 fps-re képes kamerával videófelvételeket készítsek. Hanem leszedem crackelve. Mert megtehetem. Lenne-e értelme, ha az Apple minden alkalmazást beengedne az App Storeba válogatás nélkül? Elárulom: lenne, de előny nem származna belőle sok.

Amikor valaki rámzörgött MSN-en, telefonon, vagy más fórumokon keresztül, hogy szar az iPhoneom, hülyeségeket csinál, akkor a gondok 90%-ban valami fantasztikus Cydiás alkalmazásban gyökereztek. Hol a VideoRecorder 3G, hol a Backgrounder, hol a mindenféle SMS appok, hol pedig az SBSettings hülyítette meg a telefont. A tünetek és mellékhatások is változóak voltak: nem működő email kliens, szétfagyó appok, kattogó billentyűzár, sötét képernyő, de mindig olyasféle gondok merültek fel, amik meglehetősen kellemetlenek.

És hogy mire akarok ezzel utalni? Arra, hogy a zárt rendszer lehet ugyanannyira áldás, mint átok. Ha megnézzük az Apple hardverek stabilitását, azoknak kulcsa nem a régi (és mára teljesen el is hagyott) PowerPC architektúrából fakad. Nem is abból, hogy különb helyről vásárolnának processzort, memóriát, vagy prémium cégekkel terveztetnék alkatrészeiket. Hanem abból, hogy egy jól körülhatárolható, szabott kínálatból használnak hardver elemeket. Igen, a PC-s nyitottsághoz képest (amivel minden Windowsnak, Linuxnak és más „nem-Apple” operációs rendszernek meg kell küzdenie) az Apple mérnökeinek csak egy adott cél-hardver csoportra kell optimalizálniuk a kódjaikat. Így lehet, hogy kiesik annak a lehetősége, hogy egy Apple gépben én otthon, házilag cseréljek RAM-ot vagy videókártyát, de ugyanakkor a plusz rovatban megjelenik az a tétel is, hogy ami a gépemben van az maximálisan támogatott hardver, és a kód optimalizálva van rá.

A végére kanyarodjunk vissza és vetítsük ki ezt az iPhonera. Véleményem szerint nem azzal van a gond, hogy az App Store létezik, és hogy olyanok a bekerülési feltételek, amilyenek. Nem azzal van a gond, hogy nincsen hivatalosan támogatott OS platform. A baj azzal van, hogy az iPhone szoftveréhez képest a mögötte található hardver gyenge, a teljesítménye véges. Itt voltak és vannak jelenleg is kalkulációs problémák, vagyis ahhoz a funkcionalitáshoz, amit jelenleg egy iPhone nyújt egy jóval erősebb, masszívabb és megbízhatóbb hardveres támogatás kellene. Ez lenne ugye a 3Gs, aminek az eladási mutatói mégsem törnek az egekig, de ez már megint egy másik poszt témája.

Összefoglalva: én leszarom az open-source App Store utópiáját. Nem érdekel, hogy SJ és csapata csinál-e nyílt forrású szoftverlelőhelyet, vagy legalább legalizálják-e a mostanit. Amíg 10 perc alatt megtörhető a telefon és azt tehetek fel rá, amit akarok, engem nem érdekel. Ami inkább érdekel, hogy a következő iPhone legyen egy jobban összerakott, jobban optimalizált célhardver. Oldják meg végre az akkumulátor gondokat, és használhassam én is teljes lelki nyugalommal a telefonomat 24 órán át, anélkül, hogy ott lebegne a fejem felett a „Low battery” pop-up pallosa. Működjön teljesen idehaza is az iTunes Store, lehessen LGT-t meg Omegát vásárolni belőle, meg Barátok Köztöt letölteni azon keresztül.

Egyenlítsen ki az Apple a többi hardvergyártóhoz képest!

Halkulnak az MP3 lejátszók?

Most hallottam a Kossuth Rádión az egyébként szeptember végi hírt, miszerint az Európai Bizottság fogyasztóvédelmi biztosa , Meglena Kuneva a hangerő korlátozására kényszerítené a hordozható zenelejátszók gyártóit. A szervezet álláspontja szerint az mp3 lejátszók gyártóinak 80 decibelre kellene korlátozni a lejátszókból kicsikarható maximális hangerőt, mert jelenleg akadnak a piacon olyan modellek is, amikből 100-120 decibellel is düböröghet a zene. A műsorban megszólaló szakértő szerint már a 80-85 decibeles tartomány is okozhat súlyos halláskárosodást, huzamosabb használat mellett. Eddig tehát a tényközlés.

Én a magam részéről üdvözlöm az elképzelést, azzal a feltétellel, hogy aki szeretné, az kikapcsolhassa ezt a korlátozást, ezáltal élhessen azzal az Isten adta jogával, hogy megsüketüljön. Természetesen az előző sorok nem mentesek az iróniától.

Az Európai Uniónak szerény véleményem szerint inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a zenét nem hallgató embereket körülvevő mindennapi zajszennyezés mértékét csökkentse. Hogy a tárgykörnél maradjunk, le kellene tiltani a telefonokon a fülhallgató nélküli zenelejátszás lehetőségét, az ugyanis szerény véleményem szerint, ha a hallást nem is károsítja, de rendkívüli módon irritáló és sok esetben az ember pont azért tolja ki maximumra a csúszkát az MP3 lejátszóján, hogy ne hallja a bazaltarcúak telefonjából klotyóhangon szóló mulatós műremekeket.

Emellett az EU biztosát felültetném egy körre mondjuk a 3-as metróra, és megkérdezném tőle, hogy szerinte attól süketülök meg hamarabb, hogy Linkin Parkot hallgatok mondjuk 89 decibelen, vagy attól, hogy 120-130 decibellel süvít a metrószerelvény az alagútban. De az is érdekelne éppenséggel, hogy mit szólnak a brüsszeli polgártársak ahhoz, hogy az egyébként élvezhető hangerőn futó tévéműsorok közé a mélyen tisztelt műsorszolgáltatók legalább 150, ha nem 200%-al hangosabb reklámblokkokat ékelnek be.

De akkor már beszéljünk arról, hogy miért kötelességem nekem egy lakótelepen mondjuk egy kamion kipufogógázát szívni, mert tudom én, hogy lakó- és pihenő övezetbe teherautó csak célforgalomként hajthat be, de érdekes módon ezt senki nem ellenőrzi. (Így történhetett meg az, hogy veszélyes anyagot szállító teherautó is parkolt már a közeli utcákban, holott ADR-es jelzéssel csak igazoló papírok megléte esetén közlekedhet egyáltalán városon belül egy ilyen járműszerelvény). De említhetnék még ezer dolgot, amire az EU-nak figyelni kellene, mint például, hogy 2009-ben ne kerülhessen a boltok polcaira olyan termék, aminek a szavatossági idejét könnyedén át lehet írni, le lehet mosni.

Persze ezek nem olyan fontosak, mint a zenelejátszók lehalkítása, és ezzel párhuzamosan a lakosság ráterelése a hangos reklámok fogyasztására, a mások ocsmány nyelvezetű társalgásainak végighallgatására, és a mozdonyszőkék kultúrájának akaratlan megismerésére.

Légyszi inkább ne fotózz!

A napokban elég sokat járt az agyam a fényképezés körül és beszélgettem is emberekkel erről a témáról, aztán a spottr cikkét (és a rá érkezett kommenteket) olvasva jött el az a pont, hogy úgy éreztem, nem bírom szó nélkül és megszületett ez az iromány.

Pár évvel ezelőtt kezdődött talán az egész, de lehet az emlékezetem csal és sűríti össze mindössze pár lépésbe a digitális fényképezés sok-sok éves fejlődését. Emlékszem, anno robbanásszerűen nyert teret a digitális fényképezés, és jutott el szinte minden családba valamilyen úton módon. Voltak, akiknél ez egy kompakt masina (szappantartó) beszerzésében mutatkozott meg, máshol pedig az akkor még csak szárnyait bontogató DSLR technológia egy-egy félprofi képviselőjének megjelenésében csúcsosodott ki. Mivel főleg az előbbi kategória volt a jellemző, így egyre több és több bulin, baráti összejövetelen, kiránduláson került elő a táskák mélyéről a családi kisgép, amivel lehetett összeállós képeket fényképezni, szerény kivágással fotózni a Hősök terét osztálykirándulások alkalmával és idővel persze szénné makrózni mindent, ami a kéz közelbe került, kezdve a taknyos papírzsebkendők hadával, folytatva a kiürített sörösüveg peremével, és az összes lecsapott hangyával.

Már ebben a kezdeti időszakban is voltak trendek, és effektek, amik úgymond kötelező körnek számítottak. Ilyenek voltak például a fekete fehér művészi képek, a barátokkal/barátnőkkel összeülős szépia tónusú „műemlékek”, valamint később a más kicsit erősebben irritáló treshold effekttel szétzilált „művészfotók”. De akkoriban talán a megfelelő számítógépes tudás, a kicsit visszafogottabb online lét következményeként, viszonylag kicsi, szeparált csoportok foglalkoztak a fényképezés megcsúfolásával, és a többség igyekezett azért jó képeket csinálni. Mára a helyzet megváltozott, hiszen minden háztartásban akad szinte egy, de olykor több kompakt gép, a család „tehetségesebb” tagjai már bridge gépet forgatnak, és a magukat őstehetségnek érző fiatal réteg kisírta apukától a DSLR-t, amiről nem tudják valójában mire is jó, de jó drága, meg szépen csattog a tükör és a zár, meg lehet rá combos vakut ültetni, szóval igazi presztízstermékké nőtte ki magát az évek során. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a fotómasinák gyártói minden évben egyre lejjebb és lejjebb viszik a belépő szintű gépek árát, hogy minél több embert csábítsanak át az „egyszeri beszerzés – sokévi vidám használat” filozófiáját képviselő kompakt fényképezőgépek oldaláról, a (D)SLR világába, ahol mindig akad új objektív, vaku, és más technikai kiegészítő, amire költeni lehet.

Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha ezeknek a fényképezőgépeknek a tulajdonosai egytől-egyig rendelkeznének valamiféle alázattal a fényképezés iránt, és legalább annak az alapjait igyekeznének elsajátítani, csendben gyakorolva, otthon összehasonlítgatva a képeiket a profik munkáival, tanulva azokból. De ehelyett a fiatalság (én is az vagyok, kit érdekel) inkább trendeket követ, automata módba löki a gépet és ezzel gyakorlatilag meggyilkolja a tükörreflexes gépek lényegét, a beállítások és kompozíciók szabadságát és annak varázsát, hogy egy adott géppel, ugyanarról a témáról, ugyanabban az idősávban több ezer féle kép készülhet. Ha igazán csúnyán akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy visszakorcsosítják a DSLR technológiát a kompakt fényképezők szintjére, de ezzel csak a kompaktosok táborát sérteném meg (ami nem célom) és nem mutatnám meg annak a súlyát, hogy mit is tesznek ezek az emberek valójában. Beszéljenek hát helyettem a képek, és pár (keresetlen) szó, amit hozzájuk fűznék menet közben:

FlickR kép

Távol álljon tőlem az ironizálás, de ehhez a képhez aztán igazán szükség volt a Nikon D90 tudására, és ahogy elnézem, minden benne rejlő lehetőséget maximálisan kihasznált az alkotó. Persze nem minden képe ilyen az úriembernek, de azért akadnak még ehhez hasonlatos igazi műalkotások. Tény és való, hogy a bokeh – mint egyes objektívek sajátos jelensége – elbűvölő is tud lenni, de valahogy soha nem voltam rajongója a képeknek, amik kifejezetten erre vannak kihegyezve.

FlickR kép

A másik divatos kis kedvenc az Urban Acid, amiről már nem tud az ember ilyen egyértelmű véleményt mondani, már csak azért sem, mert ugyanúgy akadnak következetes és mérsékelt felhasználók, mint olyanok, akik a fenti remekművet is elkövették. Ráadásul a szépség és esztétikum relatív fogalmak, mást jelentenek minden embernek. Egy biztos, hogy mikor meglátok egy ilyen szemet sanyargató színösszeállítást, mint a fentebbi képen, azért elgondolkozok rajta, hogy mennyire jó is lenne a Photoshopot elzárni néhány embertől. Na meg a Lightroomot is.

Aztán még számtalan olyan effektet tudnék itt felsorolni, amitől a szőr feláll a hátamon, de nem szeretném erre kihegyezni ezt a rövidnek nem mondható eszmefuttatást. Helyette inkább feltennék pár (talán költői) kérdést. Először is, hogy miért ciki manapság kompakt gépen megtanulni normálisan fényképezni és csak utána vásárolni DSLR-t? Miért gondolja mindenki azt, hogy egy fényképezőgéptől lesz valaki jó fotós? Mi visz rá embereket arra, hogy sokszor milliós összértékű felszereléssel ilyen képeket csináljanak, mint ez itt alant:

FlickR kép

Mikor jön el az az idő, mikor az emberek rájönnek, hogy kellő tudás és ismeretanyag hiányában a Photoshop legprofibb szűrői és effektjei is gagyik? Hogy a tehetséget nem csomagolják bele a kitbe, amit vásárolnak? Hogy egy péniszpótlék teleobjektív még nem ad át semmiféle tapasztalatot, alapvető tudást, amit illendő tudni a fényképezésről?

Egy biztos, én nem vagyok profi fotós. Lehet soha nem is leszek az. Nincsen DSLR-em, de tervezem a vásárlását. Irigy mondjuk nem vagyok, mert legyen mindenki boldog azzal a technikával, amit a lehetőségei szerint beszerzett. De abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egyedül a felháborodásomban, amit az olcsó DSLR-ek megjelenése, a Photoshop tutorialok ocsmány felhasználása és leginkább a fotós szemléletmód egyes embereknél tapasztalható teljes hiánya vált ki. És akkor jöhetnek a kövek…