Kevesen tudják csak, hogy van egy képzeletbeli városom. Nem túl nagy hely, de az ember hangulatának megfelelő negyedekből, házakból épül fel. Az időjárás mindig passzol az aktuális kedélyemhez. Ma reggel például esett benne. Rossz volt reggel, hogy apum megint hangosan köhögött, szörnyű dolog erre felriadni, utána az álom még kicsit visszanyom, de az már valahogy nem tud olyan üdvözítő lenni, mint egyébként. Ma délelőtt esett, kicsit úgy éreztem, hogy elborít valami, talán a túl sok munka, és ugye az itthoni dolgok, hülyeségeken töprengek, gyártom magamban a teóriákat a lehetséges utakról és folytatásokról. Aztán délután kisütött a nap, félre tudtam kicsit tenni a gondokat, volt egy kis sikerélményem is. Este nyugodt szellők fújdogáltak a falak között. Elmentem egy füstös kis kocsmába, ami leginkább egy tipikus new orleans-i krimóra hasonlít, mikor hajnali háromkor pár jelentéktelen magányos éjszakázó iszogatja az utolsó kortyokat.
Ebben a hangulatban üldögéltem kinn a konyhában. Meggyújtottam a cigimet, néztem, ahogy a parázs hol belobban, hol elhalványul. Pár percre jól tud esni az ilyesféle magány, aztán megint ide a pislákoló monitorfény elé. Valaki hiányzik, ugyanakkor fura érzés, mégis tudom, hogy itt van. Erőt ad, mint a csapos azzal az utolsó korty gin-toniccal. Jó érzés, hogy van egy ember, aki akkor is szívesen szolgál ki, mikor kicsit beborul felettem az ég…
Hm, pont múltkor gondoltam rá hogy ezt a városos dolgot leírom. :)