Ránézek az órára, a kismutató vézna pálcája éppen árnyékot vet a hármasra, a félig leeresztett redőnyön keresztül csak az utca éjszakai őrei, a molylepkék által környékezett villanyoszlopok vetnek árnyékot. Kinn ül velem Ő is, ritkán látom őt ilyen törékenynek, arcvonásait csak néha-néha világítja meg a cigaretta pislákoló parazsa. Ilyenkor talán még sír is, de ezt nem tudom megállapítani, mert én csak meredten bámulom az órát, miközben bal talpammal valami megmagyarázhatatlan taktust dobolok a kredenc ajtaján, és ez egyáltalán nem logikus. Kezemben ott egy szál cigi, morzsolgatom, forgatom, mint kisdiák koromban a tollat, mikor először tartottam kiselőadást, és ott ült a sorok között egy lány akibe szerelmes voltam, mert mindenki szerelmes volt belé, de talán én másért, igazából ma már egyáltalán nem értem, hogy lehettem ilyen, mivel belőle valami modell lett, üres és buta, kitágult orrlyukakkal, amiken a kokain liftezhet pénteken és szombaton este, és amin keresztül mostanában már valószínűleg levendulás cigi füstjét fújja ki, de én most épp ezt akarom elkerülni. Nem gyújtok rá végül, visszateszem a cigarettát a dobozba, elrendezgetem, mást nem tudok tenni, várakozom, de hogy mire, nem is tudom, majd ha rájöttem akkor írok róla.
Bemegyünk, van bennem egyfajta félelem, még mindig ott ül az ágy szélén, lefektetem, megfogom a kezét, most belegondolva, talán 10-11 lehettem, mikor ilyen történt, mikor kiszálltunk a papírtaligából és bekísért a balesetire, egyik kezével rongyot szorított a hátamra, másikkal a kezemet igyekezett fogni és vezetni a kába fejemet. A képlet nem sokban módosult, ugyanazok az összetevők, ugyanúgy kába vagyok, naiv és reménykedő, csak most inkább én fogom az ő kezét, mint ő az enyémet, és most én aggódok érte, ő meg magáért. Csodálom, szeretem, bármennyire is az ellenkezőjét mutatom néha, ahogy a nagy kezét fogom, soha nem értettem nekem miért ilyen kicsi a kezem, de mégis valahogy most jó, hogy ez így van. Elalszik, én még ott ülök az ágy mellett a földön, a padlószőnyeg apró mintái beleivódnak a testembe, valaki kocogtatja a vállamat, most már menjek aludni, de még szerintem hosszú percekig nem jön álom a szememre, zenét hallgatok, Sakamoto Kyu, Hats off to Larry, magam se tudom miért, eszembe jut róla egy kék szempár, megnyugtat, harsány dallam ez ugyan, de valamiért mégis jólesik most, aztán Rain, aztán Flow, aztán már nem emlékszem semmire, csak arra, hogy kicsit szúrja a jobb fülem az iPhone füles, kiveszem, felülök, mosolygok, hangokat hallok kintről, illatok játszanak besúgót, fő a kávé, és kintről jön egy ismerős nevetés. Hál’ Istennek.
Ezt most marhára áttudtam érezni. :(