Emlékszem régen, mikor először hozott fel édesapám a Trabant 601 típusú személygépkocsinkkal Budapestre, még szerintem volt olyan, hogy kólás-fütyülős nyalóka, meg Oroszlánkirályos matricásalbum, szóval nagyon-nagyon régen, csillogó tekintettel készültem életem első nagy metrós utazására. Nem lehetett sok, talán 3-4 megállót, ha mentünk, és azt is csak azért, hogy utazhassak metrón, de teljesen elvarázsolt az egész hely, a kék orosz metrókocsik, a mozgólépcső, hogy bedugult a fülem a Duna alatt áthaladva, és hogy tátogtam, mint valami eltévedt hal a Megasztárban, anyum meg derült rajta nagyokat.
Aztán pár éve, vagyis inkább már lassan fél évtizede vagyok a metró törzsutasa, és még a mai napig is el tud varázsolni maga az intézmény, a hely, és ami hozzá kapcsolódik. Imádom például a 2-es vonalán a Deák téren nézni a Kossuth tér felőli kivilágított szakaszt, a padlón az irányító nyilakat, olvasgatni a gyári táblákat a barbi-metrókon, nézni a mozaikot a Kisföldalattin, vagy épp emberek után leskelődni a Határ úton a tárolón felejtett szerelvényben.
Az a világ, amit itt a szemünk elé tárnak sem ismeretlen a számomra, legalábbis olyan szinten nem, hogy rendszeres olvasója (úgy is mondhatnám read-only júzere) vagyok az Index metrós fórumának, így a söntről sem a sör, a harmadik sínről sem Charlie Sheen gyereke jut eszembe, sokkal inkább azok az emberek, akik a háttérben maradva tevékenykednek azért, hogy nekünk legyen hová és miért mozgólépcsőzni naponta többször, és legyen minek az orrunk előtt elmenni legalább hetente egyszer.
De nyilván sejtitek, hogy a rajongásom tárgya, a metró nem csak napfényes oldallal, és varázslatos emberekkel van megtöltve, hiszen itt vagyunk mi: az utasok. Az utasok, akik ha nem lennének, az 1980-as években fénykorát élő földalatti közlekedés még ma is olyan lehetne, mint akkor. Gondtalanul utazó, gyorsan és akadálymentesen közlekedő Budapestünk lehetne, ha kicsit vigyáznánk, törődnénk, vagy csak szimplán tanulnánk egy kis kultúrát Bezzegföldjéről, ahol naponta milliókat mozgat meg a föld felszíne alatti sínrengeteg, ez a furcsa labirintus.
Ha megtanulnánk végre a lépcső jobb oldalára állni, és elengedni a másikat, aki siet. Ha nem ennénk zsíros, morzsálódó és büdös kaját, ha tudnánk hol van a helyes beállítás a hangerő-szabályzón, ha a kutyát szájkosárral szállítanánk, ha nem akarnánk még az előtt felszállni a szerelvényre, hogy mindenki leszállt, ha nem éreznénk szükségét annak, hogy egymagunk 5 helyet elfoglaljunk, és tudnánk merre megyünk.
Nem lenne pedig nehéz, hiszen nálunk kevésbé szerencsés országokban is működik és virágzik a metró, mint tömegközlekedési eszköz, és igen, vannak olyan országok, ahol nincs ennyi eladott MP3 lejátszó, színes telefon, és hatalmas fejhallgató.
Ha csak egy kicsi szikráját is érzitek annak, amit én, hogy örültök minden megújult és szép metrókocsinak, új állomásnak, akkor tegyetek meg annyit, hogy elolvassátok időről időre a fentebbi sorokat, és igyekeztek úgy közlekedni, hogy a jövő generáció 6 éves, alig 1 méteres csillogó szemű gyerekei is beleszerethessenek a vasmonstrumok, a száguldó vaksötétség világába.
Legfrissebb kommentek