Archive for the 'film' Category

Where The Wild Things Are

Published
by
suexID
on April 4, 2010
in blog and film
. 0 Comments

Hatalmas dirrel-durral reklámozták a mozikban, és az interneten is ezer meg ezer kép kezdett el terjedni már lassan egy éve, és megvallom őszintén, én is nagyon lázba jöttem a Where The Wild Things Are-tól, azonban amekkora volt a lelkesedés, akkora volt a csalódás a végén, és őszintén szólva nevetségesen rossznak találtam a filmet, de ne szaladjunk előre, legalábbis ne ennyire.

A sztori vonala egyszerű, mint Zámbó Jimmy EKG-ja mostanában: adott egy kisfiú, aki nevelési zavarokkal küszködik, adott az édesanyja, aki ezzel nem tud mit kezdeni, és adott egy világ, ahová a fiú menekül, hogy megoldja a problémáit. Ez még akár egy jó sztori alapja is lehetne, ha nem vágná agyon már az első 5 percben a történetet a hihetetlenül idegesítő kisfiú karakter, a meglehetősen bugyuta és tehetetlen anyukája, és az egész hangulat, amit a film sugároz. És tudjátok mi a legszörnyűbb az egészben?

Én egészen a film végéig vártam a tanulságot, a summázatot, ami egyszer csak felteszi a film “i”-jére a pontot, de valahogy ez elmaradt. Láttam ugyan, hogy a rendezők próbálnak tanmesét szőni az aranyos szörnyek köré, és azon keresztül bemutatni a kisfiú lelkivilágát és belső harcát, de sajnos az összkép inkább azt sugallta, hogy ő valójában nem azért ment a szörnyek földjére, hogy ott rendet tegyen, hanem, hogy a valós élethez hasonlóan ott is tönkrevágjon mindent, és bizony ettől lett egyfajta keserű szájíze az egésznek, fáradtságszaga minden másodpercnek, amit ott töltesz a képernyőt bámulva, és várva a fellendülést, ami soha nem fogj eljönni…

A csalódást okozó sztori után persze meg kell említenem, hogy akik a film (egyébként nem is annyira szürrealista, mint inkább depresszív) képi világát kitalálták, jó nyomon jártak. A teremtmények hihetetlenül aranyosak, szerethetőek, és emberszerűek. A helyszínek egynémelyike egyszerűen magával ragadó, és a zenék csillagos ötöst érdemelnek, ugyanis a hátukon viszik az egész filmet, és érdemesek a letöltésre, meghallgatásra.

Összességében a Where The Wild Things Are egy remek film lehetett volna, ha a főszereplő kisfiút óvatosabban választják ki, megpróbálnak kevésbé drámázni, és talán picit több értelmet visznek az egész filmbe. Ha 10-es skálán kellene értékelnem a filmet, akkor ez olyan 4-5 pont körül kapna, de nem azért, mert annyira nézhetetlen, csupán a várt élményhez képest a tizedét nem nyújtotta.

Skins 4. évad

Published
by
suexID
on February 24, 2010
in blog and film
. 2 Comments

A Skins egyike azon kevés sorozatnak, ami a minőségében mutatkozó hegyektől és völgyektől eltekintve is a kedvencem a mai napig. Persze a dolgok állása nem olyan fényes, mint elsőre tűnik…

Skins S04

Az új, negyedik évadtól sokan tartottak és valljuk be őszintén, volt is miért, mert amit sikerült 2+1 évadon keresztül hozni minőségben, azt egy új évadban illik valamivel megfejelni. Főleg egy olyan sorozat esetében, ami eleve úttörő volt a maga nemében, hiszen előtte aligha készültek olyan sorozatok, amik nem cukros burokban mutatták volna a “mai fiatalok” életét a nézők felé. Pedig a Skins sikere pont ebben rejlik, a pörgős sztoriban, az egyedi képi megoldásokban, a szereplők szabados életvitelében, és az ezek köré felépített drámában.

Az első epizód azonban a hozzáadott tartósítószertől rettentő sok akciótól és dugástól függetlenül sem lett az igazi, amit be lehet tudni annak, hogy a tetemes szünetről visszatérő széria nyitányára sikerült pont 2 olyan szereplőt kiválasztani fókusz karakternek, akik meglehetősen unalmasak, vagy legalábbis idegesítők. Nem tudom ki hogy van vele, de számomra Thomas karaktere nevetségesen unalmas, és ez teljesen független a származásától, egyszerűen nem érzem őt kellően szélsőségesnek ahhoz, hogy utáljam vagy szeressem, inkább evickél csak a középső pályán, ex-párja, Pandora pedig amilyen bohókás és aranyos volt a 3. évadban, annyira visszataszítóan butyután szexista lett a 4. évad elejére. Tegyük a szívünkre a kezünket: nem feltétlenül érdekel minket a stílusérzéket nélkülöző, beszédhibás Pandora nemi élete.

Skins S04

A második rész akár meg is menthette volna a sorozat kezdését, ami után csak legyintenünk kellett volna: minden kezdet nehéz. De nem így lett. Valamiért az igencsak megkapóra sikerült képi világ ellenére sem sikerült ütnie a Naomit és Emily körül forgó résznek, pedig ha szabad ilyet mondanom, ezt az epizódot vártam volna leginkább. De mégsem ütött be, pusztán a csalfa Naomi kitárulkozását majd sírását láttam ebben a részben.

A harmadik és negyedik részről nem írnék semmi konkrétumot. Egyrészt azért, mert ha valaki nem látta volna őket, akkor kár lenne akár egyetlen morzsáját is elszórni előre, és bizony ezek a részek már hozzák a régi Skins életérzést. Dráma, ami mögött mindig ott van egy csipetnyi humor és bujaság, és az ember nem unalmában ásítozva, közben levest kavargatva nézi végig őket, hanem odaszegeződik a képernyőre, és várja a fordulatokat. Nem túlzok, ha azt mondom, a negyedik évad megmentői lehetnek ezek az epizódok.

Skins S04

Most már csak reménykednünk kell, mégpedig abban, hogy a készítők nem térnek vissza az első két rész ingoványos talajára, és nem akarnak túl drámaiak lenni, és ezzel elvenni az egész széria élét. Hogy továbbra is dolgoztatják azokat a színészeket, akik a savát és borsát adják ennek a sorozatnak, és a zenék is lesznek olyan jók, mint az utóbbi két részben (azért a korrektség jegyében el kell mondanom, hogy a 2. epizódban elhangzó Max Richter – Organum címet viselő muzsika olyannyira zseniális, hogy azóta a teljes diszkográfiát beszereztem az úrtól.)

Blood into wine

Published
by
suexID
on December 21, 2009
in film, gasztro, videó and zene
. 0 Comments

Azért az se semmi, hogy Maynard James Keenant is elérte a bortermelés szele, és ahelyett, hogy a hangját pengetné, vagy épp gitártémákat dolgoznának ki a Toolal, inkább filmet csinál arról, hogyan készült az első üveg bora.

Nem tudom, hogy a hazai mozikban látható lesz-e vajon a film (gyanítom nem), de mindenesetre kíváncsian várom, meg valahol a szívem mélyén remélem, hogy hamarosan jön az új Tool album is, és ez csak amolyan vihar előtti csend.

Coco Avant Chanel

Published
by
suexID
on July 27, 2009
in film and kultúra
. 2 Comments

Audrey Tautou egyike azon kevés francia színésznőknek, akit kedvelek. Kedvelem annak ellenére, hogy az arca nem igazán szép, sőt közel nem hasonlít ahhoz a képhez, amit én egy nőről festenék. Ráadásul a francia nyelv, nevezzék azt a szerelem, a romantika nyelvének, tanulják lányok ezrei, mondják rá azt, hogy egy férfi szájából igazán lenyűgöző, mégsem tetszik. Összességében azonban a Coco Chanel egy olyan film, amire azt mondom, hogy minden rászánt perc megtérül.

Coco Chanel

A Coco Chanel nem egy izgalmas, fordulatokkal teli film. Nem nevezhető mélyen drámainak sem, de pontosan és korhű módon bemutatja, hogyan emelkedik fel egy nő a porból, miként építi ki a saját egzisztenciáját, lépi túl a saját határait mind származását, mind pedig elveit tekintve. A név – Coco Chanel – egy sikeres francia divattervezőt és egy megragadó francia filmalkotást is takar. Annak ellenére, hogy a film maga nem harsány, nincs amerikai happy end a végén, és mellőzi a túlzásokat.

Ha valaki szereti Audrey Tautout, akkor üljön be és nézze meg a mozit. Ha valaki nem szereti, hallgassa meg énekelni, mert szerintem zseniális hangja van. Ha valaki semleges, akkor pedig ne érezzen lelkifurdalást a pénztárnál csörömpölő apró hallatán, egy abszolút nézhető és szerethető filmet kap.

Megint 17

Published
by
suexID
on June 1, 2009
in blog and film
. 0 Comments

Őszintén szólva a Megint 17 egy olyan film, amire magamtól be nem ültem volna a moziba, és meg merem kockáztatni, hogy lehet le sem töltöttem volna. Egyrészt azért, mert az amerikai limonádé nem kifejezetten az esetem, másrészt meg úgy gondolom, hogy Matthew Perry a Jóbarátok óta nem igazán tud újat, vagy egyáltalán jót mutatni. Az előítéletem beigazolódni látszott a vetítés elején, de a film mégis megmenekült, ha érdekel hogyan, akkor olvass tovább.

Megint 17 (17 again)

A Megint 17 alaptörténete rendkívül egyszerű, ahogy ezt egy B-movietól az ember elvárná. Mike O’Donnell egy fiatal srác, aki ígéretes sportkarrier elé néz, ám feladja az álmát, hogy feleségül vehesse Scarlettet, aki gyereket vár tőle. Az áldozathozatal és a film cselekménye között eltelt 20 évet jótékony homály fedi, azonban szépen, lassan tisztává válik, hogy lehet Mike nem a legjobb döntést hozta meg 17 évesen, legalábbis ez tűnik a legnyilvánvalóbbnak abból, hogy éppen válnak a feleségével, a munkahelyén várt előléptetése is elmarad, és ráadásul egy fura kényszerképzet, pontosabban annak szüleménye gyötri. Régi iskolájába visszatérve Mike találkozik egy idős takarítóval, majd az élete fenekestül felborul, olyannyira, hogy ismét visszanyeri kamaszkori külsejét, de az ember, a belső változatlanul a negyvenes éveiben járó O’Donnellt tükrözi. Mike tehát döntéshelyzetbe kényszerül, esélyt kap ugyanis, hogy végre megvalósítsa azt az álmát, amit 17 évesen egyszer már elszúrt, de választhatja a másik utat is, vagyis helyrehozhatja a családi életét.

A Megint 17 tipikus amerikai vígjáték, teli képtelen helyzetekkel, hatásvadász poénokkal, tökéletesen kinéző emberekkel, és idealizált karakterekkel, talán csak a fingós poénok maradtak ki belőle, de az már végképp a legalja lett volna. Mégis, a film egészen szórakoztató, a kicsivel több, mint 100 perces játékidő gyorsan eltelik, és az ember nem találja annyira erőltetettnek. Az, hogy a film után az ember nem tépi a haját és nem akarja egész Hollywoodot porig rombolni, részben köszönhető annak, hogy Matthew Perry (a 40-es O’Donnell) egy karcsú negyedóráig látható a filmben, bár őszintén szólva azt is eléggé megerőltető végigülni. A többi szereplő viszonylag rendben van, különösebb színészi bakit, túljátszottságot nem igazán tapasztaltam.

Így a végére annyit tudok tanácsolni, hogy ha kicsit fáradtabbak vagytok a kelleténél, és szeretnétek egy visszafogottan humoros, de kellemes kis B-alkotást megtekinteni, akkor mindenképp nézzétek meg a Megint 17-et. Csodát ne várjatok tőle, sírva röhögni, földön fetrengeni nem fogtok, de azért lesz pár derűs percetek, és esetemben a 650 forintos jegyár sem volt túlságosan borsos ezért a filmért.

Crank 2.

Published
by
suexID
on May 3, 2009
in film
. 2 Comments

Crank 2

Amennyire imádom Jason Stathamet, olyannyira vagyok most csalódott. A Crank 2-re ugyanis nincs jobb szó annál, hogy kiábrándító, egy filmtörténeti hulladékanyag, amit még egy elvetemült házibuliban sem ajánlanék megnézni senkinek. Nem szeretek negatív kritikát írni, ezért nem is fogom bő lére ereszteni a dolgokat, de…

A fényképezés tekintetében próbáltak modernek lenni, újítani. De sajnos ez azt eredményezte, hogy az ember szeme majd kiesik, részletek vesznek el, ha nem hunyorog az ember (pedig 22 colon néztük a filmet), villanások és idióta kameraszögekkel telitűzdelt szakmai fertő az egész másfél óra. Jason Statham egyszerűen kritikán alul alakít, de ez lehet a gagyi megoldások (lásd: futás) miatt is, de a legjobb az egészben csak most jön. Van egy jelenet (próbálok nem szpojlerezni), amiben Statham és az egyik főgonosz verekednek, és az egész jelenetet mintha a King-Kongból vették volna át. Az egésszel csak az a baj, hogy céltalan, üres, oda nem illő és érthetetlenül beékelt.

Szót kell még ejtenem a zenékről, amik ocsmányok, a női mellékszereplőkről, akik túljátsszák a szerepet és ocsmányok, az undorító gyári feliratozásról, ami ocsmány, az egyes jelenetek átgondolatlanságáról, a történet semmitmondóságáról, a kritikán aluli kameramunkáról. Talán ez az első olyan film, amiről azt írom így végezetül, hogy NE nézzétek meg. Tényleg ne, ha jót akartok.

(A film végéről már nem is beszélek, amiből Zsófival arra merünk következtetni, hogy lesz folytatás. Utólag is elnézést kérek tőle, hogy ezt megnéztük, hiba volt.)

Gran Torino (frissítve)

Published
by
suexID
on April 20, 2009
in blog and film
. 1 Comment

Vasárnap egy hirtelen ötlettől vezérelve Zsófival vettünk két jegyet a Gran Torino című filmre, a plakáton Clint Eastwood, a trailerben fanyar humor és egy kis akció, gondoltuk próba szerencse, és mit ne mondjak, kár lett volna kihagyni ezt a mozit.

Clint Eastwood - kép a Gran Torino c. filmből

Clint Eastwood ma már több lett mint színész, filmes ember. Amolyan legenda született, aki street-art matricákról vigyorog ránk cowboy kalapban, szájából cigaretta lóg, arca pedig sötét a kosztól. Clint Eastwood lopott már MiG-et az oroszoktól, szökött már az Alcatrazból, irtotta a vidék rosszfiúit a vadnyugaton, azonban most kivételesen nem egy háborús, keményemberes filmben láthatjuk, hanem olyan drámában, amiről az ember hajlandó lenne azt is elhinni, hogy nem amerikai.

A Gran Torino főszereplője Walt Kowalski, egy amerikai hazafi, akivel a felesége temetésén ismerkedünk meg, és ami rögtön egyértelművé válik vele kapcsolatban, hogy a szabadelvű, joviális öreg bácsika mint jellemzés csöppet sem illik rá. Walt számára sokat jelent a felesége, na meg a kutyája, és amilyen szeretettel viszonyul hozzájuk, olyan keményen és elutasítóan kezeli a gyerekeit, a szomszédjait, meg úgy általában az embertársait. Persze vannak emberek, akik megpróbálják a Walt köré saját maga által húzott falat ostromolni, mint például Janovich atya, a környék új lelkésze, aki zsenge korából fakadóan nem sok tiszteletet vált ki Waltból. Azonban az idáig békésnek és mókásnak ható történet nem várt fordulatot vesz, mikor Walt az új hmong szomszédok segítségére siet.

Őszintén szólva, a mozizás igazi értelmét valahol a drámák jelentik, amik amellett, hogy szórakoztatnak, lekötik az ember figyelmét, és gondolkodásra serkentik őket. Clint Eastwood pedig egy olyan ember, akivel kapcsolatban már hosszú évek óta vártam egy dráma megjelenésre a sok akció és western után. Azonban lehet, hogy az eddig is karakteres színész igazából most érett meg arra, hogy a igazán jól át tudjon adni egy ilyen nagy teherrel járó szerepet. Azonban kétségtelen, hogy a Gran Torino egy műremek, amiben van humor (egyes részeken kb. nem tudtunk már úgy röhögni, hogy szalonképesek maradjunk :D), vannak érzelmek, és a története is kellően fordulatos ahhoz, hogy az ember ne fészkelődjön a székében, hanem nyugodtan ülje végig a közel két órás filmet.

Talán nem öltök meg érte, ha szólok, de a film vége könnyeket ígérget, és ehhez remekül passzoló zenét, amiben maga Clint Eastwood is énekel. Hallgassátok meg a muzsikát, majd az első adandó alkalommal irány a mozi, és nézzétek meg a Gran Torinot. Nem fogjátok megbánni, ígérem.

Hét élet

Published
by
suexID
on March 16, 2009
in blog, film and nincs kategória
. 4 Comments

Képzeljük el azt a szituációt, hogy körülüljük az asztalt és kis kártyákra neveket írunk fel, majd mindenki húz belőle. Mi lenne, ha a kártyádon Will Smith neve lenne először felírva? Mi jutna eszedbe?

Seven Pounds - Hét Élet (Will Smith & Rosario Dawson)

Valószínűleg a korombeliek első gondolata a Men in Black (Sötét Zsaruk) lenne, ami a maga nemében egy igazán szerethető amerikai akcióvígjáték volt. Emlékszem, mikor az 1990-es évek közepén megvettem az első Vox magazinjaim egyikét, talán pont ez a film volt a címlapon. Szívesen visszalapoznék, ha tudnám, hogy hová tettem ezeket az újságokat, és elolvasnám, hogy mit írtak akkor Will Smithről. Valószínűleg az akkori filmesztétáknak fogalmuk sem volt arról, hogy mekkora tehetség is rejtőzik ebben az emberben, és jó eséllyel képen röhögnének, ha azt mondta volna nekik akkor bárki is, hogy 2008-ban ez az ember egy igazi könnycsalogató drámában fog kiváló alakítást nyújtani. Pedig így lett.

Seven Pounds - Hét Élet (Will Smith & Rosario Dawson)

A Hét Élet mind fényképezésben, mind színészi játékban egy mestermű, ami ha szabad ilyen túlzásokkal élnem, nem odaszegez a székbe, hanem szabályosan odaragaszt, leláncol, és azon kapod magad, hogy már a stáblista pörög és te csak ülsz döbbenten. És gondolkozol azon, hogy léteznek-e olyan emberek, létezik-e olyasféle önfeláldozás, őszinte szeretet és bűnbánás, mint amit ebben a filmben láthattál? A válaszokat persze mindenkinek magának kell megadnia, saját belátása szerint.

Will Smith egy fiatal adóellenőrként mutatkozik be a filmben, akinek valamiféle különös oknál fogva segítenie kell embereken. Persze mindezt nem válogatás nélkül teszi, hanem mint azt látni fogjuk, előtte alaposan próbára teszi őket. Vétek lenne azonban a történet további szálait felfedni, akár csak egy sorban is, hiszen ezzel gyakorlatilag megölném a filmet. Ha ezek után elfogott a kíváncsiság, nincs igazából más dolgod, mint beülni egy moziba és végignézni a 123 perces alkotást, ami engem is meglepve ezzel, de egyáltalán nem volt vontatott, vagy épp unalmas.

Akik már látták a filmet, kérdezem: csak nálam cserélődött ki a kis fehér kártya mögötti első gondolat? Nálam ugyanis a Men in Black törlődött és helyére a Seven Pounds került. Vastagon, piros betűkkel, egy igazán kötelező alkotásként.

A Törvény gyilkosa

Published
by
suexID
on March 5, 2009
in blog, film and nincs kategória
. 0 Comments

Mikor megláttam egy műsorismeretőben a Törvény gyilkosa című filmet, no meg azt, hogy Robert De Niro, és Al Pacino egy filmben játszik, még fogalmam sem volt róla, hogy az utóbbi évek egyik legjobb krimijét fogom látni. Egy dologban voltam biztos, hogy ez a film a végleteké lesz, vagy egy mocskosul színvonalon aluli, a két színész idáig felépített munkásságát meggyalázó film születik, vagy egy újabb zseniális tekercs fog előttem lepörögni a mozivászonra vetülve.

A törvény gyilkosa - Robert De Niro

A Törvény gyilkosa tipikusan az a film, amiről az ember nem szívesen mesél, hiszen a történetéről leírt minden szó önmagában rombolja a film élvezeti értékét. Én sem szaporítom a szót sokat a sztori vonallal kapcsolatban, elég legyen annyi, hogy két rendőr, két bajtárs történetét dolgozza fel a film, remek karakter kidolgozással, szép operatőri munkával és hihetetlenül jó színészi alkotásokkal.

Hosszabb postot szerettem volna írni, de úgy érzem, hogy erről a filmről csak azután érdemes beszélgetni, hogy látta az ember, és nem szeretném elvenni senkitől az élvezetet, így azt javaslom, hogy várjátok meg a DVD-t és vegyétek meg a filmet, mert ezért a filmért egyáltalán nem kár a pénzt kiadni, még ha elsőre nem is lesz olcsó.

5 Centimeters Per Second

Published
by
suexID
on February 19, 2009
in blog, boldogság and film
. 4 Comments

A korábbi animés bejegyzésben leírtakat (no meg önmagamat) meghazudtolva múlt vasárnap megnézem egy animét Zsófival.

5 Centimeters per second

Valamiért mégsem érzem ezt érvágásnak, vagy a saját elveim felrúgásának, ugyanis azt gondolom, hogy a 5 Centimeters Per Second című alkotás (秒速5センチメートル) egy-egy filmet is simán kenterbe ver nem csak történet, hanem képi megvalósítás, zenei aláfestés, és sok más téren is.

Az anime valójában egy 3 részes alkotás, a részek azonban egyben adnak ki egy kerek, 1 órás történetet. Maga a sztori egyszerű, de a maga egyszerűségében remek, két tizenéves szerelmét mutatja be, azt, ahogy dacolnak a köztük levő távolsággal, és keresik az útjukat. Nem mondanám, hogy kalandos útvesztőkkel telitűzdelt sztorit, bonyolult érzelmi szálakat kapunk, de az ábrázolás, megvalósítás, az apró részletek mégis egy mesterművé teszik ezt a történetet. Miközben néztük a Makoto Shinkai nevével fémjelzett animét, valahogy elgondolkoztam rajta, hogy ha mindezt egy film formájában nézné az ember, akkor valószínűleg 5 perc után kikapcsolná, mert a film egyszerűen nem képes olyan gyönyörűen visszaadni a részleteket, a finom mozzanatokat, mint ahogy ezt ez az anime teszi. Valójában egy emberiség elleni bűntett lenne ebből az animéből filmes adaptációt készíteni, de szerintem akár hagyományos animációs alkotást is.

5 Centimeters per second

Az anime képi világa egyszerűen zseniális. A finom részletek kidolgozottsága, a fény-árnyék hatások művészi megrajzolása, és azoknak a részelemeknek az aprólékos kimunkáltsága, amik felett normál esetben elsiklanak az emberek, szóval mindez egybevéve egy olyan vizuális orgazmust eredményez, amit szinte lehetetlen leírni. Az, hogy a bejegyzésbe a szokásomtól eltérően sok-sok képet tettem, többek között ennek tudható be, ugyanis a 5 Centimeters Per Second egy olyan anime, amit mindenkinek szívemből ajánlok megtekintésre, még akkor is, ha esetleg nem szereti a műfajt, vagy épp a romantikus, érzelmesebb történeteket.

5 Centimeters per second

Ami pedig a zenéket illeti, őszinte leszek, erre sem lehet panasz. Az alkotás teljes hosszában meseszép, nyugalmat árasztó zenék szólnak, a zeneszerző Tenmon mégsem teszi túlságosan puhává és lavór-pozitívvá ezzel a filmet (mert nem túlzás ezt filmnek nevezni), mert sikerül neki egy bizonyos, nehezen körülírható határon belül maradni, ami még éppen ízléses és megfelelő.

Összegezve a dolgokat, csak annyit tudok mondani, illetve leírni, hogy ha valaha szeretnétek igazán impresszív, és szemet gyönyörködtető animét látni, akkor a 5 Centimeters Per Second egy kötelező darab, ami akár egy könnyű délutáni mozinak, vagy egy késő esti lélekmelengető időtöltésnek is kiváló.