Archive for the 'geek' Category

Dropbox

Elég régóta ismerkedem és barátkozom a címben szereplő kis programmal, most pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kissé nagyobb terjedelemben írjak is róla, íme:

Tehát a Dropboxról lesz most szó, ami nem más, mint egy online fájlmegosztó szolgáltatás. Ami kiemeli a számtalan hasonló próbálkozás közül, az a hozzáadott funkciók nagy száma, amikről írni is fogok. Adott, tehát a probléma:

  • Az ember nem egyetlen számítógépet használ egész nap, hanem általában van egy munkahelyi gépe és egy otthoni. Ehhez jönnek a különféle mobil eszközök, mint például az okostelefonok, notebookok és PDA-k, valamint az ismerősök, barátok gépei, ami elé leülünk.
  • Vannak bizonyos fájlok, amik jó, ha mindig nálunk vannak, és itt nem elsősorban segédprogramokról beszélek, hanem dokumentumokról (például szerződésminták, PSD fájlok, félkész zenék, de lehet szó akármiről), amiket nem lehet egyszerűen reprodukálni, vagyis letölteni akárhonnan.
  • Szeretnénk, ha ezek a fájlok mindig, minden gépen naprakészek lennének, vagyis ha dolgozunk például egy grafikai fájlon a cégnél, de a munkaidő lejártával szeretnénk otthon folytatni a munkát és viszont, akkor az összes gépen mindig a legfrissebb, legújabb változat álljon rendelkezésre.

Dropbox a Finderbe integrálva

(A képen: A Dropbox szépen integrálódik a Finderbe, mintha csak egy átlagos mappát látnánk. Ugyanez a helyzet Windows alatt az Intézővel.)

Erre a problémára ad megoldást a Dropbox. Feltelepítjük a kliensprogramot a gépünkre, majd létrehozunk tetszőleges számú és nevű mappákat, amikbe feltöltjük az általunk fontosnak tartott fájlokat, majd ezeket a gépünkön található kliens első körben felküldi a szerverre (itt nagy befolyásoló tényező az internetkapcsolatunk feltöltési sebessége is), majd pedig a szerverről az aktuális állapotok leszinkronizálódnak azokra a kliens gépekre, amik be vannak jelentkezve a mi azonosítónkkal. Így tulajdonképp megoldható, hogy amit éjszakába nyúlóan szerkesztettünk mondjuk egy grafikai projecten, azt másnap a munkahelyen automatikusan folytatni tudjuk. Ezzel gyakorlatilag (részben) kiváltható a pendriveok, mobil vinyók és újraírható optikai hordozók használata, nem is beszélve az FTP-ről és az emailes fájl küldésről.

Idáig az egész szolgáltatás olyan képet festhet, mint egy FTP szerver, amire feltöltünk fájlokat és azok a másik oldalon automatikusan letöltődnek. Azonban a Dropbox fejlesztőinek tarsolyában van még számszerint 2 fícsör, ami igazán hasznos társsá teszi a Dropboxot.

Dropbox értesítés, új fájl került hozzáadásra a mappához

(A képen: A Dropbox mindkét általam is próbált operációs rendszeren a natív értesítési megoldásokat használja. Ez Windows esetében az értesítési területen megjelenő buborék, OS/X-ben pedig a Growl.)

Az egyik a megosztás lehetősége, amire rögtön két megoldást is kínál a Dropbox. Az egyik, hogy a kliensprogram telepítésével automatikusan létrejövő public könyvtárunkba bármit belemásolhatunk, majd a fájlkezelőnkbe (legyen az Finder, vagy Windows Intéző) beépülő jobbklikkes menüben kérhetünk a konkrét fájlra vagy mappára egy úgynevezett public linket, amit akárkinek odaadhatunk és ő le tudja majd tölteni a fájlt a saját gépére. Ennél egy fokkal jobb és kényelmesebb megoldás, ha megosztási mappákat hozunk létre, amibe meghívhatunk más Dropbox felhasználókat, akik ezek után hozzáférhetnek a benne levő fájlokhoz, törölhetik, módosíthatják őket és új fájlokat adhatnak hozzá, és természetesen azon mappák tartalma, amikre fel vannak iratkozva automatikusan letöltődik a saját számítógépükre.

Ami azonban ezen túlmenően még egy igazán megkapó és hasznos funkció, hogy a Dropbox automatikus verziókezelést is kínál, vagyis ha valaki töröl vagy módosít egy fájlt, azt a későbbiek során a tulajdonos, vagy megosztott mappa esetén akár más felhasználók is visszaállíthatják egy kijelölt állapotra. Tény persze, hogy ez a rendszer csak meghatározott időintervallumon belül működőképes, vagyis nem lehet hónapokkal vagy évekkel visszamenőleg visszaállítani egy fájl állapotát vagy letörölt fájlokat visszahozni. Azonban ha valaki véletlen letöröl egy megosztási mappából egy fájlt, azt minden gond nélkül vissza lehet hozni, sőt véletlen vagy szándékos módosításokat is vissza lehet vonni, mivel végleges törlést és módosítást csak a fájl eredeti tulajdonosa tud végrehajtani.

Dropbox Online

(A képen: Ez a Dropbox online felülete. Itt épp a főleg patternek és textúrák, valamint stock fotók gépről-gépre hordozására használt Grafikai Cuccok mappa.)

Kicsit elsiklottam felette ugyan, de feltétlenül tudni kell, hogy a Dropbox elérhető webes felületről is, sőt külön iPhone kliensprogram is létezik hozzá, aminek a segítségével gyakorlatilag akárhol, ahol van internetkapcsolat, a kliens telepítése nélkül is hozzáférhetünk a fájljainkhoz (igaz, a funkcionalitás ilyenkor nélkülözi az automatikus verziókövetést), valamint menedzselhetjük a megosztásokat, új embereket hívhatunk meg és régieket távolíthatunk el a megosztott mappákból, fájlokat törölhetünk és hozhatunk vissza.

Összességében a Dropbox egy olyan multifunkciós fájlmegosztó és menedzselő eszköz, ami nagyon sok esetben lehet hasznos segítség. Használható például grafikai stúdióknál (gondoljunk csak bele, milyen egyszerű lehet a proof-reading megvalósítása ezáltal), ügyvédi irodákban, de akár otthoni célokra is, vagy kisebb baráti társaságok esetében fényképek, kisebb méretű videók megosztására.

Az ingyenes változat 2GB tárkapacitást kínál ingyen (ez különféle feladatok teljesítésével és emberek meghívásával feltornázható 3GB-ig), de havonta 10 dollárért 50 GB, havi 20 dollárért pedig 100GB-os Dropboxunk is lehet. Remélem a képekkel és a kissé hosszúra sikerült szöveggel nem elvettem a kedveteket, hanem éppen ellenkezőleg, kedvet csináltam ahhoz, hogy ti is telepítsétek a programot. Ha így van, akkor az alábbi linkre kattintva máris megtehetitek ezt, sőt még nekem is segítetek, hiszen a meghívott emberek után 250MB plusz tárhelyet is kapok:

Tessék kipróbálni, és létrehozni a saját Dropboxot! :)

Windows Update

Az igazat megvallva nem szégyellem magamat amiatt, hogy Windowst használok. Sőt, nem mondanám azt sem, hogy a Windows egy használhatatlan operációs rendszer lenne. Olvasgatva néhány fórumot és blogot, ami az alternatív rendszerekkel, például az OS/X-el foglalkozik, azért látni lehet, hogy a másik oldalon sem fenékig tejfel az élet, és desktop rendszernek számomra a Windows tökéletesen megteszi (jelenleg).

Ugyanakkor sírva könyörögnék a Microsoftnak, hogy valamit csináljon a frissítési rendszerével. Igen, a Windows Update-tel, mert az már valami vicc, hogy 2009-ben ilyen szisztematikával szopatják az embereket. Én még az XP használók táborát erősítem, egyszerű megfontolásból: jelenleg a gépemen 3 partíción két operációs rendszer terpeszkedik: egy Windows XP SP3 és egy Windows 7 RC, természetesen az utóbbi fel van már frissítve a jelenlegi retail változat szintjére. És igen, nincsen kedvem letúrni a Windows 7-et, aztán meg az XP-t és össze-vissza baromkodni a 3 partícióval, hogy végülis át tudjak állni a 7-esre.

Windows Update

Ellenben az XP update rendszere egy semmire nem használható, elavult valami. A fenti képen látható beállítások mellett például történnek érdekességek. Valamelyik este nagyobb cuccot vásároltam meg torrenten, és gondoltam éjszakára bekapcsolva hagyom a gépet, reggelre pedig le lesz töltve a dolog. Tévedtem. A Windows ugyanis az éjszaka folyamán fontos frissítést talált, letöltötte, telepítette azt, majd pedig külön kérdés nélkül újraindította önmagát. Azt, hogy mindez mégis mennyi idő alatt történt, nem tudom megmondani, de gyanítom, hogy nem volt kinn órákig a figyelmeztető képernyő, viszont reggel meglepve tapasztaltam, hogy ott állt az XP bejelentkező képernyője, és már gyanakodtam mindenféle csúfságra, úgyis mint: áramszünet, idegenek lopakodtak a szobámba, a router szórakozott, stb…

De természetesen nem ezt történt, hanem a fentebb leírt folyamat, és erről a Windows egy cuki kis buborékban tájékoztatott, ami ismét elkerülhette volna a figyelmemet, ha nem vagyok szemfüles és nem néztem volna pont a taskbar irányába. Kérdeznék én valamit:

Ha én azt mondom a Windowsnak, hogy a beleegyezésem nélkül ne telepítsen semmiféle biztonsági frissítést, akkor miért erőlteti? Sőt, ha már felrakja, akkor miért kell neki azonnal és halaszthatatlan módon újraindulnia, a megkérdezésem nélkül?

Google

Manapság nagyon divatos dolog lett a Google szolgáltatásaitól félni, és folyamatos jelleggel rettegésben élni, hogy a Google mindent lát, mindent hall, mindent naplóz, mindenhová befolyik. Ha jobban végiggondoljuk, valahol akár alapja is lehet ezeknek a félelmeknek, mert a Google tényleg az élet sok területén ott van, és sok-sok információt tud rólunk. A kérdés, hogy van-e értelme félni mindezektől.

Sokan azt mondják, hogy a céges levelezést a Googlere bízni felelőtlenség, és a saját szerver sokkal jobb. Persze, hogy jobb, ha van aki bekonfigurálja, karbantartsa, odafigyeljen rá, frissítse, foglalkozzon vele, vagy hogy kevésbé kulturáltan és szakmai hangvétellel írjam: szopjon vele. Ez az ember lehetsz te magad (ha értesz hozzá), az informatikusod (ha van pénzed rá, hogy fizess neki ezért havonta X ezer forintot), a cég informatikusa (ha van a cégednek pénze arra, hogy ezért foglalkoztasson egy embert). De ha csak nem saját magad menedzseled a szerveredet, akkor sincsenek 100%-ig biztonságban az adataid, ha csak abból indulunk ki, hogy hány cégnél volt már adatlopási botrány, amit kirúgott ex-alkalmazottak indítottak el. Én azt mondom, hogy ha nem levelezget az ember atomtitkokról, és nem takargat semmit, akkor az adatai nem lesznek kevésbé biztonságban a Googlenél, mint mondjuk a saját szerverén. Emellett tagadhatatlan előnye a Googlenak, hogy kész megoldást kínál mindig és szinte mindenre, ellentétben más versenytársaival, akikkel csak a mérföldes szívás van.

Google Sync

Vegyünk egy példát, egy egyszerű példát. Itt vagyok én. Hétvégén felviszem a Google Calendarba, hogy a jövő héten várhatóan melyik nap, mikor és kivel találkozom, teszem mindezt a kényelmes online felületen. Rá 1 percre már az összes találkozó ott figyel a telefonomon, és a puszta kellős közepén is meg tudom nézni, hogy kivel van találkozóm. Aztán ha a puszta kellős közepén, ahol tételezzük fel van legalább Edge, de még jobb, ha 3G, találkozom egy ismerősömmel, és azt mondja, hogy akkor menjünk el sörözni mondjuk pénteken este 6-kor, akkor beírom az iPhone naptárába az adott időpontot, és este a gép előtt ülve a Google Calendarban már ott lesz a bevitt találkozó. De már 10 másodperc múlva is ott lesz. It’s a kind of magic.

De ugyanez van az emaillel. Kapok az M5-ös autópálya ócsai lehajtójánál egy emailt, és mire Pesterzsébetre érünk, már meg is van válaszolva. Sőt, ha írok a gépen egy emailt, és teszem azt meg akarom mutatni valakinek valahol az isten háta mögött, ahol nincsen Wi-Fi, megtehetem, mert az email ott fog figyelni a telefonomon. Nem kell nyomkodni a sync gombot, nem kell semmit se tennem, mert minden automatikusan megtörténik, egy kb. fél perces beállítás után. It’s a kind of magic.
Ott dekkolok valahol az Oktogonon és tudni szeretném, hogy merre van mégis a Mester utca akárhány szám. Benyomom a Maps alkalmazást és máris köpi nekem, hogy hol vagyok épp, aztán pedig egy gyors keresés után dobja a Mester utca akárhány számot. It’s a kind of magic.

Vagy említhetném most a Google Docsot (ami miatt lassan el lehet felejteni a Microsoft Office gépre történő telepítését, mint olyat), vagy az Analyticset, vagy a YouTubeot, vagy akármelyik másik Google szolgáltatást. It’s a kind of…

Na igen, szóval valóban, a Google ott ül a nyakunkon, és figyel. De őszintén szólva, kit érdekel, amíg cserébe megbízható, okos és gyors szolgáltatásokat üzemeltet? Hányszor fordult elő veletek már, hogy a Citromail, Freemail és Hotmail accotokra nem jött meg a regisztrációs mail? Sokszor, ugye? És hányszor fordult elő ez velem a Gmailnél? Egyszer sem!

It’s a kind of magic….

Nyílt alma

A héten elég nagy volt a mozgás az Apple háza táján. Bejelentették a low-budget notebook családjuk egy új tagját, az asztali termékekvonaluk is több ponton megújult, csökkentek az árak, az interneten pedig már egy új, jövőre bemutatkozó iPhoneról is pletykálnak, ami 4G-s hálózatot fog használni. Cirkulálnak pletyák egy tabletről is, ami az iPhone felhasználói felületével fog megjelenni, szó esett már arról is, hogy az iPod termékcsalád a végnapjait éli.

Ezzel párhuzamosan egyes blogokon az Apple vesztét jósolják arra az esetre, ha Steve Jobs és csapata nem nyit a világ felé és nem lovagolja meg az open-source hullámot hamarosan. Példának a Motorola droidját, a Nokia nyílt-forrású piacterét, a Google kifejezetten mobiltelefonokra kifejlesztett alkalmazásait hozzák fel. De egy valami mindenki elfelejt. Amit a nyílt rendszerek előnyként tudnak behozni a játszmába, ugyanúgy lehet negatívum is.

Én a magam részéről (mint iPhone tulajdonos) leginkább az Apple mobil platformot érintő stratégiájában vagyok érdekelt. És azt gondolom, hogy amit Steve Jobs csinál, az nem hülyeség, amit az Apple le akar tuszkolni a torkunkon, az nem feltétlen rossz. Open source? Ott van a lehetőség szinte minden iPhone tulaj előtt, hogy 10 perc alatt jailbreakelje a telefonját és utána lesz Icy, lesz Cydia, lesz ezer féle nyílt platform, ahonnan beszerezheti a szabad alkalmazásokat. De tegyük a szívünkre a kezünket: vajon hányan élünk azokkal a lehetőségekkel, amiket ezek a programok adnak? A Springboardon csücsülő appok közül mégis melyik csoport van többségben? Az App Store-os, hivatalos appok vagy a Cydiából feltelepíthető cuccok?

Open Source Marketplace? Volt már olyan ember, aki akár egy forintot is rászánt volna Cydiás appok megvásárlására? Pedig vannak jók, ott van például az Orbit nevezetű, ami forradalmasítja az iPhone menükezelését. De 3 dollárba kerül. És én nem fogok egy „másabb menüért” 3 dollárt fizetni. Mint ahogy nem fogok fizetni azért sem, hogy a 15 fps-re képes kamerával videófelvételeket készítsek. Hanem leszedem crackelve. Mert megtehetem. Lenne-e értelme, ha az Apple minden alkalmazást beengedne az App Storeba válogatás nélkül? Elárulom: lenne, de előny nem származna belőle sok.

Amikor valaki rámzörgött MSN-en, telefonon, vagy más fórumokon keresztül, hogy szar az iPhoneom, hülyeségeket csinál, akkor a gondok 90%-ban valami fantasztikus Cydiás alkalmazásban gyökereztek. Hol a VideoRecorder 3G, hol a Backgrounder, hol a mindenféle SMS appok, hol pedig az SBSettings hülyítette meg a telefont. A tünetek és mellékhatások is változóak voltak: nem működő email kliens, szétfagyó appok, kattogó billentyűzár, sötét képernyő, de mindig olyasféle gondok merültek fel, amik meglehetősen kellemetlenek.

És hogy mire akarok ezzel utalni? Arra, hogy a zárt rendszer lehet ugyanannyira áldás, mint átok. Ha megnézzük az Apple hardverek stabilitását, azoknak kulcsa nem a régi (és mára teljesen el is hagyott) PowerPC architektúrából fakad. Nem is abból, hogy különb helyről vásárolnának processzort, memóriát, vagy prémium cégekkel terveztetnék alkatrészeiket. Hanem abból, hogy egy jól körülhatárolható, szabott kínálatból használnak hardver elemeket. Igen, a PC-s nyitottsághoz képest (amivel minden Windowsnak, Linuxnak és más „nem-Apple” operációs rendszernek meg kell küzdenie) az Apple mérnökeinek csak egy adott cél-hardver csoportra kell optimalizálniuk a kódjaikat. Így lehet, hogy kiesik annak a lehetősége, hogy egy Apple gépben én otthon, házilag cseréljek RAM-ot vagy videókártyát, de ugyanakkor a plusz rovatban megjelenik az a tétel is, hogy ami a gépemben van az maximálisan támogatott hardver, és a kód optimalizálva van rá.

A végére kanyarodjunk vissza és vetítsük ki ezt az iPhonera. Véleményem szerint nem azzal van a gond, hogy az App Store létezik, és hogy olyanok a bekerülési feltételek, amilyenek. Nem azzal van a gond, hogy nincsen hivatalosan támogatott OS platform. A baj azzal van, hogy az iPhone szoftveréhez képest a mögötte található hardver gyenge, a teljesítménye véges. Itt voltak és vannak jelenleg is kalkulációs problémák, vagyis ahhoz a funkcionalitáshoz, amit jelenleg egy iPhone nyújt egy jóval erősebb, masszívabb és megbízhatóbb hardveres támogatás kellene. Ez lenne ugye a 3Gs, aminek az eladási mutatói mégsem törnek az egekig, de ez már megint egy másik poszt témája.

Összefoglalva: én leszarom az open-source App Store utópiáját. Nem érdekel, hogy SJ és csapata csinál-e nyílt forrású szoftverlelőhelyet, vagy legalább legalizálják-e a mostanit. Amíg 10 perc alatt megtörhető a telefon és azt tehetek fel rá, amit akarok, engem nem érdekel. Ami inkább érdekel, hogy a következő iPhone legyen egy jobban összerakott, jobban optimalizált célhardver. Oldják meg végre az akkumulátor gondokat, és használhassam én is teljes lelki nyugalommal a telefonomat 24 órán át, anélkül, hogy ott lebegne a fejem felett a „Low battery” pop-up pallosa. Működjön teljesen idehaza is az iTunes Store, lehessen LGT-t meg Omegát vásárolni belőle, meg Barátok Köztöt letölteni azon keresztül.

Egyenlítsen ki az Apple a többi hardvergyártóhoz képest!

Halkulnak az MP3 lejátszók?

Most hallottam a Kossuth Rádión az egyébként szeptember végi hírt, miszerint az Európai Bizottság fogyasztóvédelmi biztosa , Meglena Kuneva a hangerő korlátozására kényszerítené a hordozható zenelejátszók gyártóit. A szervezet álláspontja szerint az mp3 lejátszók gyártóinak 80 decibelre kellene korlátozni a lejátszókból kicsikarható maximális hangerőt, mert jelenleg akadnak a piacon olyan modellek is, amikből 100-120 decibellel is düböröghet a zene. A műsorban megszólaló szakértő szerint már a 80-85 decibeles tartomány is okozhat súlyos halláskárosodást, huzamosabb használat mellett. Eddig tehát a tényközlés.

Én a magam részéről üdvözlöm az elképzelést, azzal a feltétellel, hogy aki szeretné, az kikapcsolhassa ezt a korlátozást, ezáltal élhessen azzal az Isten adta jogával, hogy megsüketüljön. Természetesen az előző sorok nem mentesek az iróniától.

Az Európai Uniónak szerény véleményem szerint inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a zenét nem hallgató embereket körülvevő mindennapi zajszennyezés mértékét csökkentse. Hogy a tárgykörnél maradjunk, le kellene tiltani a telefonokon a fülhallgató nélküli zenelejátszás lehetőségét, az ugyanis szerény véleményem szerint, ha a hallást nem is károsítja, de rendkívüli módon irritáló és sok esetben az ember pont azért tolja ki maximumra a csúszkát az MP3 lejátszóján, hogy ne hallja a bazaltarcúak telefonjából klotyóhangon szóló mulatós műremekeket.

Emellett az EU biztosát felültetném egy körre mondjuk a 3-as metróra, és megkérdezném tőle, hogy szerinte attól süketülök meg hamarabb, hogy Linkin Parkot hallgatok mondjuk 89 decibelen, vagy attól, hogy 120-130 decibellel süvít a metrószerelvény az alagútban. De az is érdekelne éppenséggel, hogy mit szólnak a brüsszeli polgártársak ahhoz, hogy az egyébként élvezhető hangerőn futó tévéműsorok közé a mélyen tisztelt műsorszolgáltatók legalább 150, ha nem 200%-al hangosabb reklámblokkokat ékelnek be.

De akkor már beszéljünk arról, hogy miért kötelességem nekem egy lakótelepen mondjuk egy kamion kipufogógázát szívni, mert tudom én, hogy lakó- és pihenő övezetbe teherautó csak célforgalomként hajthat be, de érdekes módon ezt senki nem ellenőrzi. (Így történhetett meg az, hogy veszélyes anyagot szállító teherautó is parkolt már a közeli utcákban, holott ADR-es jelzéssel csak igazoló papírok megléte esetén közlekedhet egyáltalán városon belül egy ilyen járműszerelvény). De említhetnék még ezer dolgot, amire az EU-nak figyelni kellene, mint például, hogy 2009-ben ne kerülhessen a boltok polcaira olyan termék, aminek a szavatossági idejét könnyedén át lehet írni, le lehet mosni.

Persze ezek nem olyan fontosak, mint a zenelejátszók lehalkítása, és ezzel párhuzamosan a lakosság ráterelése a hangos reklámok fogyasztására, a mások ocsmány nyelvezetű társalgásainak végighallgatására, és a mozdonyszőkék kultúrájának akaratlan megismerésére.

Légyszi inkább ne fotózz!

A napokban elég sokat járt az agyam a fényképezés körül és beszélgettem is emberekkel erről a témáról, aztán a spottr cikkét (és a rá érkezett kommenteket) olvasva jött el az a pont, hogy úgy éreztem, nem bírom szó nélkül és megszületett ez az iromány.

Pár évvel ezelőtt kezdődött talán az egész, de lehet az emlékezetem csal és sűríti össze mindössze pár lépésbe a digitális fényképezés sok-sok éves fejlődését. Emlékszem, anno robbanásszerűen nyert teret a digitális fényképezés, és jutott el szinte minden családba valamilyen úton módon. Voltak, akiknél ez egy kompakt masina (szappantartó) beszerzésében mutatkozott meg, máshol pedig az akkor még csak szárnyait bontogató DSLR technológia egy-egy félprofi képviselőjének megjelenésében csúcsosodott ki. Mivel főleg az előbbi kategória volt a jellemző, így egyre több és több bulin, baráti összejövetelen, kiránduláson került elő a táskák mélyéről a családi kisgép, amivel lehetett összeállós képeket fényképezni, szerény kivágással fotózni a Hősök terét osztálykirándulások alkalmával és idővel persze szénné makrózni mindent, ami a kéz közelbe került, kezdve a taknyos papírzsebkendők hadával, folytatva a kiürített sörösüveg peremével, és az összes lecsapott hangyával.

Már ebben a kezdeti időszakban is voltak trendek, és effektek, amik úgymond kötelező körnek számítottak. Ilyenek voltak például a fekete fehér művészi képek, a barátokkal/barátnőkkel összeülős szépia tónusú „műemlékek”, valamint később a más kicsit erősebben irritáló treshold effekttel szétzilált „művészfotók”. De akkoriban talán a megfelelő számítógépes tudás, a kicsit visszafogottabb online lét következményeként, viszonylag kicsi, szeparált csoportok foglalkoztak a fényképezés megcsúfolásával, és a többség igyekezett azért jó képeket csinálni. Mára a helyzet megváltozott, hiszen minden háztartásban akad szinte egy, de olykor több kompakt gép, a család „tehetségesebb” tagjai már bridge gépet forgatnak, és a magukat őstehetségnek érző fiatal réteg kisírta apukától a DSLR-t, amiről nem tudják valójában mire is jó, de jó drága, meg szépen csattog a tükör és a zár, meg lehet rá combos vakut ültetni, szóval igazi presztízstermékké nőtte ki magát az évek során. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a fotómasinák gyártói minden évben egyre lejjebb és lejjebb viszik a belépő szintű gépek árát, hogy minél több embert csábítsanak át az „egyszeri beszerzés – sokévi vidám használat” filozófiáját képviselő kompakt fényképezőgépek oldaláról, a (D)SLR világába, ahol mindig akad új objektív, vaku, és más technikai kiegészítő, amire költeni lehet.

Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha ezeknek a fényképezőgépeknek a tulajdonosai egytől-egyig rendelkeznének valamiféle alázattal a fényképezés iránt, és legalább annak az alapjait igyekeznének elsajátítani, csendben gyakorolva, otthon összehasonlítgatva a képeiket a profik munkáival, tanulva azokból. De ehelyett a fiatalság (én is az vagyok, kit érdekel) inkább trendeket követ, automata módba löki a gépet és ezzel gyakorlatilag meggyilkolja a tükörreflexes gépek lényegét, a beállítások és kompozíciók szabadságát és annak varázsát, hogy egy adott géppel, ugyanarról a témáról, ugyanabban az idősávban több ezer féle kép készülhet. Ha igazán csúnyán akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy visszakorcsosítják a DSLR technológiát a kompakt fényképezők szintjére, de ezzel csak a kompaktosok táborát sérteném meg (ami nem célom) és nem mutatnám meg annak a súlyát, hogy mit is tesznek ezek az emberek valójában. Beszéljenek hát helyettem a képek, és pár (keresetlen) szó, amit hozzájuk fűznék menet közben:

FlickR kép

Távol álljon tőlem az ironizálás, de ehhez a képhez aztán igazán szükség volt a Nikon D90 tudására, és ahogy elnézem, minden benne rejlő lehetőséget maximálisan kihasznált az alkotó. Persze nem minden képe ilyen az úriembernek, de azért akadnak még ehhez hasonlatos igazi műalkotások. Tény és való, hogy a bokeh – mint egyes objektívek sajátos jelensége – elbűvölő is tud lenni, de valahogy soha nem voltam rajongója a képeknek, amik kifejezetten erre vannak kihegyezve.

FlickR kép

A másik divatos kis kedvenc az Urban Acid, amiről már nem tud az ember ilyen egyértelmű véleményt mondani, már csak azért sem, mert ugyanúgy akadnak következetes és mérsékelt felhasználók, mint olyanok, akik a fenti remekművet is elkövették. Ráadásul a szépség és esztétikum relatív fogalmak, mást jelentenek minden embernek. Egy biztos, hogy mikor meglátok egy ilyen szemet sanyargató színösszeállítást, mint a fentebbi képen, azért elgondolkozok rajta, hogy mennyire jó is lenne a Photoshopot elzárni néhány embertől. Na meg a Lightroomot is.

Aztán még számtalan olyan effektet tudnék itt felsorolni, amitől a szőr feláll a hátamon, de nem szeretném erre kihegyezni ezt a rövidnek nem mondható eszmefuttatást. Helyette inkább feltennék pár (talán költői) kérdést. Először is, hogy miért ciki manapság kompakt gépen megtanulni normálisan fényképezni és csak utána vásárolni DSLR-t? Miért gondolja mindenki azt, hogy egy fényképezőgéptől lesz valaki jó fotós? Mi visz rá embereket arra, hogy sokszor milliós összértékű felszereléssel ilyen képeket csináljanak, mint ez itt alant:

FlickR kép

Mikor jön el az az idő, mikor az emberek rájönnek, hogy kellő tudás és ismeretanyag hiányában a Photoshop legprofibb szűrői és effektjei is gagyik? Hogy a tehetséget nem csomagolják bele a kitbe, amit vásárolnak? Hogy egy péniszpótlék teleobjektív még nem ad át semmiféle tapasztalatot, alapvető tudást, amit illendő tudni a fényképezésről?

Egy biztos, én nem vagyok profi fotós. Lehet soha nem is leszek az. Nincsen DSLR-em, de tervezem a vásárlását. Irigy mondjuk nem vagyok, mert legyen mindenki boldog azzal a technikával, amit a lehetőségei szerint beszerzett. De abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egyedül a felháborodásomban, amit az olcsó DSLR-ek megjelenése, a Photoshop tutorialok ocsmány felhasználása és leginkább a fotós szemléletmód egyes embereknél tapasztalható teljes hiánya vált ki. És akkor jöhetnek a kövek…

3Com OfficeConnect WiFi Router gondok

Az a nagy harci helyzet, hogy kicsiny háztartásunk vezetéknélküli internettel történő ellátásról egy igen kiváló eszköz, nevesül egy 3Com OfficeConnect 11g router gondoskodik, lassan fél éve. Idáig mindenféle gond nélkül működött az eszköz, a WiFi jelerőssége olyan, mint egy álom, egészen konkrétan a háztól 50-60 méterre is ad jelet, tehát ha lenn beülök a kocsiba, akkor is 5-ös jelerősség mellett tudok netezni. De…

Pár hete azt játssza a kis drága, hogy olyan este 8-9 körül (nem máskor) a vezetékes kapcsolat, mint olyan megszűnik létezni. Nem kapcsol ki, nem írja ki a Windows, hogy nincsen a hálózati kábel bedugva, csak szimplán nem tudom elérni se a routert, se rajta keresztül a netet a gépen keresztül. Hogy egészen konkrét legyek, a helyi hálózati átjáró, amin a router adminnak kellene bejelentkeznie, egyszerűen nem töltődik be.

Ilyenkor az egyetlen megoldás, hogy vezeték nélküli kapcson (WiFi) belépek a router adminba, és ott restartolom a routert, ami kb. 20 másodperc alatt meg is történik, és mintha semmi nem történt volna. Először arra gyanakodtam, hogy a DSL szolgáltató bontja a kapcsolatot 24 óránként, de mivel a gépet le szoktam időnként kapcsolni, és vele együtt a router is áramtalanítva van, így igazából ez az eshetőség kiesik.

Gondolkoztam rajta, hogy ne adj Isten valami vicces vírus bontogatja szét a kapcsolatot, viszont azt valahogy kizártnak tartom, hogy bele tudna nyúlni a routerbe, ami egyébként is erős jelszóval védett, ugyancsak ebből a szempontból kiesik az a lehetőség, hogy a szomszédaim szórakoznának. Ráadásul utóbbit az is erősen ellehetetleníti, hogy a WiFi kapcsolat MAC filterezve van.

Tehát ha van olyan kedves olvasóm, aki a több hónapos csend után sem pártolt el tőlem, akkor igazán segíthetne, mert nem szeretném azt a szívást megélni, hogy egyszer a WiFi rész is beadja a kulcsot, aztán sehonnan nem tudok hozzáférni a router adminjához.

Köszi előre is!

Egy headset története

Elég régóta olvasok blogokat, és elég sok Apple közeli blogot is átnyálazok naponta. Az iPhone megvásárlása óta ezeknek a száma csak emelkedett, de lépten-nyomon csak sikertörténeteket, ömlengéseket olvasok, holott Apple terméket birtokolni nem feltétlen az a csillogó leányálom, mint ahogy az a fehér hátteres glossy hirdetésekben látható. Elmesélném akkor az én történetemet.

Apple headset
Rossz minőségű fotó, de a lényeg látszik

Szóval az idei tél végén vásároltam egy iPhonet, erről írtam is már, nem is egyszer. Magával a telefonnal a szokásos apróságokat kivéve (amik jelzem, hogy minden gyártó szinte minden készülékénél előfordulnak) elégedett vagyok, nincsen különösebb okom a panaszra. Azonban a hozzá adott tartozékok minősége sajnos igen silány, de ezért cserébe legalább drágák. Itt van például a gyári headset, ami 3-4 hónapnyi használat után recseg, illetve a jobb oldala (mikrofonos rész) kontakthibás, és véletlenszerűen kikapcsol és vissza. A fülbedugós résznél a gumírozás kezd lekopni, a jack csatlakozó lötyög, a számokat léptető gomb olykor nem reagál. Jelzem, hogy nagyon vigyázok a fülesre, tehát nem tépkedem, dobálom, nem szoktam szűk helyre begyömöszölni, tehát az ilyen mértékű kopás nem indokolt. De én még szemet is hunynék efelett, ha nem lenne 22 ezer, azaz huszonkettő-ezer forint egy új belőle.

Szerencsére a tartozékokra is 1 év garanciát vállal az Apple, így az új headset árát valószínűleg nem kell kifizetnem, viszont most jön a svédcsavar: ahhoz, hogy a headsetet garanciálisan kicseréljék, el kell küldenem mellé a telefont is a szervizbe. Jól hallottátok, egy tartozék cseréjéhez magát a készüléket is le kell adnom, vagyis 1 héten keresztül nélkülöznöm kell a telefont. Nevetséges. Főleg annak fényében mondom ezt, hogy anno az elég mostoha körülmények között használt Sony Ericcson fülesemet egy garancialevél ellenében azonnal, helyben cserélték, igazából meg sem nézték, hogy mi baja van, csak hozták az újat, a régit meg leadtam. Ennyi volt maga a garanciális szerviz és valljuk be, ez így is kellene, hogy legyen, mivel nem hiszem, hogy a headset gumijának kopásának bármiféle köze kellene, hogy legyen magához a készülékhez.

A fogyasztóvédelem útvesztőiben jártasaktól kérdezném, hogy egyáltalán jogszerű az, ahogy az Apple intézi az ilyesféle garanciális ügyeket?

Futurisztikus háromszög (tutorial)

Háromszög tutorial

Ez pedig itt nem más, mint a suexID blog első screencastje, vagyis videós prezentációja, vagy mozgó segédlete, vagy találjatok ki neki valami nevet, mert nekem a kreativitás tartályom leürült a mai napra. Ma délelőtt láttam egy képet a Smashing Magazine feedjében, és rögtön elkezdtem gondolkozni, hogyan lehetne reprodukálni azt. Körülbelül háromnegyed órámba telt végül eljutni az üres PSD fájlból a fentebb látható végeredményig, és ha már megcsináltam, úgy voltam vele, hogy miért is ne osztanám meg veletek, kedves olvasóimmal.

Az eredeti képet Sakke Soini készítette, akinek a főbb munkáit itt tekinthetitek meg. Rögtön az elején elmondanám, hogy nem volt célom az eredeti kép másolása, vagy az érdem eltulajdonítása, inkább amolyan mérkőzés volt ez saját magam ellen, hogy meg tudom-e oldani saját kútfőből a feladatot, azt pedig hogy sikerült-e vagy sem, nézzétek meg a saját szemetekkel.

A videó 55 perces, de ne rémisszen meg senkit, 25. perc környékén következő ismétlődő feladatot át lehet tekerni, a lényeg úgyis átjön. A videó alatt végig én beszélek, méghozzá ippon iPhone segítségével, a hangot ugyanis nem a felvevő szoftverrel, hanem az iTalk nevű ájfónos hangrögzítő appal vettem fel, majd a munkamenet végén átkonvertáltam sztereóba.

Megnézhetitek a screencastet itt helyben is, de ajánlom inkább a HD változatot, amiben jobban kivehetők a részletek, vagy akár le is tölthetitek a videót (145 MB, MP4 QuickTime)

Ha tetszett a tutorial, vagy kérdésetek van, akkor állok rendelkezésre a kommenteknél! Természetesen lehet ötleteket adni, hogy mi legyen a következő részben, már ha szeretnétek, hogy legyen következő rész egyáltalán. :D

Kettőn áll a vásár

Eljutottunk arra a pontra, hogy elegünk lett a földi sugárzás „örömeiből” és szeretnénk egy olcsó műholdas TV szolgáltatásra előfizetni. Két szolgáltató jöhet szóba, a verseny tehát kettőn áll: UPC vs. DigiTV.

UPC vs. DigiTV

Már jóval több, mint 10 éve annak, hogy lemondtuk a kábeltévét, mert egyszerűen egy botrány volt, amit csináltak. Itt Kecskeméten jelenleg két szolgáltató foglalkozik ezzel az iparággal, korábban pedig a mostani Fibernet (akkor TeleMozi) volt monopolhelyzetben. Ekkor történtek olyanok, hogy napokon keresztül nem volt normális adás, mert állítólag karbantartottak, valamint olyan szerződésmódosításokat szerettek volna rátukmálni az emberekre, amik nem éppen előnyösek, például, hogy ők akármikor bejöhetnek a lakásba, hogy ellenőrizzék, hogy nincs-e machinálva a kábelezéssel és hasonlók. Tehát akkor döntöttünk, és vettünk egy hagyományos, analóg beltéri egységet, amivel lehetett kb. 500 műholdas csatornát fogni, plusz felment a tetőre egy hűtőszekrény méretével vetekedő földi antenna, és így megoldottuk a problémát.

Azóta történtek persze dolgok, amik ellehetetlenítették ezt a megoldást, az egyik az, hogy a házunk előtt parkoló kamionok gyújtásrendszere folyamatosan zavarja a vételt, a szomszédos ház tetejére a Vodafone húzott egy átjátszóállomást, és ehhez hasonló nyalánkságok, és ehhez még hozzájön, hogy az analóg műholdról minden értelmes csatorna eltűnt. Most ott tartunk, hogy kötni kell valamit, de a Fibernet féle (azóta is „kiváló” minőségű) kábeltévé szolgáltatás kiesik, így marad a két nagy műholdas cég, a UPC és a DigiTV.

Kérdezném tőletek, hogy ti melyiket ajánlanátok? Mindenféle pozitív, negatív tapasztalat, vélemény érdekel, csak bátran!