suexID blog

A napokban elég sokat járt az agyam a fényképezés körül és beszélgettem is emberekkel erről a témáról, aztán a spottr cikkét (és a rá érkezett kommenteket) olvasva jött el az a pont, hogy úgy éreztem, nem bírom szó nélkül és megszületett ez az iromány.

Pár évvel ezelőtt kezdődött talán az egész, de lehet az emlékezetem csal és sűríti össze mindössze pár lépésbe a digitális fényképezés sok-sok éves fejlődését. Emlékszem, anno robbanásszerűen nyert teret a digitális fényképezés, és jutott el szinte minden családba valamilyen úton módon. Voltak, akiknél ez egy kompakt masina (szappantartó) beszerzésében mutatkozott meg, máshol pedig az akkor még csak szárnyait bontogató DSLR technológia egy-egy félprofi képviselőjének megjelenésében csúcsosodott ki. Mivel főleg az előbbi kategória volt a jellemző, így egyre több és több bulin, baráti összejövetelen, kiránduláson került elő a táskák mélyéről a családi kisgép, amivel lehetett összeállós képeket fényképezni, szerény kivágással fotózni a Hősök terét osztálykirándulások alkalmával és idővel persze szénné makrózni mindent, ami a kéz közelbe került, kezdve a taknyos papírzsebkendők hadával, folytatva a kiürített sörösüveg peremével, és az összes lecsapott hangyával.

Már ebben a kezdeti időszakban is voltak trendek, és effektek, amik úgymond kötelező körnek számítottak. Ilyenek voltak például a fekete fehér művészi képek, a barátokkal/barátnőkkel összeülős szépia tónusú „műemlékek”, valamint később a más kicsit erősebben irritáló treshold effekttel szétzilált „művészfotók”. De akkoriban talán a megfelelő számítógépes tudás, a kicsit visszafogottabb online lét következményeként, viszonylag kicsi, szeparált csoportok foglalkoztak a fényképezés megcsúfolásával, és a többség igyekezett azért jó képeket csinálni. Mára a helyzet megváltozott, hiszen minden háztartásban akad szinte egy, de olykor több kompakt gép, a család „tehetségesebb” tagjai már bridge gépet forgatnak, és a magukat őstehetségnek érző fiatal réteg kisírta apukától a DSLR-t, amiről nem tudják valójában mire is jó, de jó drága, meg szépen csattog a tükör és a zár, meg lehet rá combos vakut ültetni, szóval igazi presztízstermékké nőtte ki magát az évek során. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a fotómasinák gyártói minden évben egyre lejjebb és lejjebb viszik a belépő szintű gépek árát, hogy minél több embert csábítsanak át az „egyszeri beszerzés – sokévi vidám használat” filozófiáját képviselő kompakt fényképezőgépek oldaláról, a (D)SLR világába, ahol mindig akad új objektív, vaku, és más technikai kiegészítő, amire költeni lehet.

Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha ezeknek a fényképezőgépeknek a tulajdonosai egytől-egyig rendelkeznének valamiféle alázattal a fényképezés iránt, és legalább annak az alapjait igyekeznének elsajátítani, csendben gyakorolva, otthon összehasonlítgatva a képeiket a profik munkáival, tanulva azokból. De ehelyett a fiatalság (én is az vagyok, kit érdekel) inkább trendeket követ, automata módba löki a gépet és ezzel gyakorlatilag meggyilkolja a tükörreflexes gépek lényegét, a beállítások és kompozíciók szabadságát és annak varázsát, hogy egy adott géppel, ugyanarról a témáról, ugyanabban az idősávban több ezer féle kép készülhet. Ha igazán csúnyán akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy visszakorcsosítják a DSLR technológiát a kompakt fényképezők szintjére, de ezzel csak a kompaktosok táborát sérteném meg (ami nem célom) és nem mutatnám meg annak a súlyát, hogy mit is tesznek ezek az emberek valójában. Beszéljenek hát helyettem a képek, és pár (keresetlen) szó, amit hozzájuk fűznék menet közben:

Távol álljon tőlem az ironizálás, de ehhez a képhez aztán igazán szükség volt a Nikon D90 tudására, és ahogy elnézem, minden benne rejlő lehetőséget maximálisan kihasznált az alkotó. Persze nem minden képe ilyen az úriembernek, de azért akadnak még ehhez hasonlatos igazi műalkotások. Tény és való, hogy a bokeh – mint egyes objektívek sajátos jelensége – elbűvölő is tud lenni, de valahogy soha nem voltam rajongója a képeknek, amik kifejezetten erre vannak kihegyezve.

A másik divatos kis kedvenc az Urban Acid, amiről már nem tud az ember ilyen egyértelmű véleményt mondani, már csak azért sem, mert ugyanúgy akadnak következetes és mérsékelt felhasználók, mint olyanok, akik a fenti remekművet is elkövették. Ráadásul a szépség és esztétikum relatív fogalmak, mást jelentenek minden embernek. Egy biztos, hogy mikor meglátok egy ilyen szemet sanyargató színösszeállítást, mint a fentebbi képen, azért elgondolkozok rajta, hogy mennyire jó is lenne a Photoshopot elzárni néhány embertől. Na meg a Lightroomot is.

Aztán még számtalan olyan effektet tudnék itt felsorolni, amitől a szőr feláll a hátamon, de nem szeretném erre kihegyezni ezt a rövidnek nem mondható eszmefuttatást. Helyette inkább feltennék pár (talán költői) kérdést. Először is, hogy miért ciki manapság kompakt gépen megtanulni normálisan fényképezni és csak utána vásárolni DSLR-t? Miért gondolja mindenki azt, hogy egy fényképezőgéptől lesz valaki jó fotós? Mi visz rá embereket arra, hogy sokszor milliós összértékű felszereléssel ilyen képeket csináljanak, mint ez itt alant:

Mikor jön el az az idő, mikor az emberek rájönnek, hogy kellő tudás és ismeretanyag hiányában a Photoshop legprofibb szűrői és effektjei is gagyik? Hogy a tehetséget nem csomagolják bele a kitbe, amit vásárolnak? Hogy egy péniszpótlék teleobjektív még nem ad át semmiféle tapasztalatot, alapvető tudást, amit illendő tudni a fényképezésről?

Egy biztos, én nem vagyok profi fotós. Lehet soha nem is leszek az. Nincsen DSLR-em, de tervezem a vásárlását. Irigy mondjuk nem vagyok, mert legyen mindenki boldog azzal a technikával, amit a lehetőségei szerint beszerzett. De abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egyedül a felháborodásomban, amit az olcsó DSLR-ek megjelenése, a Photoshop tutorialok ocsmány felhasználása és leginkább a fotós szemléletmód egyes embereknél tapasztalható teljes hiánya vált ki. És akkor jöhetnek a kövek…