Archive for the 'geek' Category

iPhone 4

Ez a nap is eljött, bemutatta az Apple az iPhone legújabb verzióját, ha nagyon trendi akarnék lenni, úgy is mondhatnám, hogy follow-upját (de nem akarok az lenni), az iPhone 4-et. Az új iPhone végre új designt is kapott, ami nekem így a Keynote sötétkék hátterén bejött, aztán majd kíváncsi leszek hogy fog kinézni IRL, de elég a szóból, jöjjön egy kép:

Nézzük röviden és tömören az újdonságok listáját:

  • A kijelző 960×640-es felbontású lett, ez kb. háromszor nagyobb felbontás, mint az eddigi iPhone-ban, gyorsan adtak is neki egy (szerintem) rendkívül ötletes fantázianevet: Retina Display. Na jó, csak vicceltem, szerintem ez egy rohadt nagy klisé, de maga a tény tetszik. 326 ppi-s felbontás, ez szerintem frankó.
  • A telefont innentől kezdve az iPadben debütált A4 chip hajtja meg, az akksi így 7 óra 3G-s beszélgetésre, 6 óra netezésre, lesz elég, illetve 300 órát (12,5 napot) fog kibírni standby állapotban. Ez meglehetősen karcsúnak tűnik, de meglátjuk milyen lesz a valóságban. A 10 órás WiFi-s netezés lehetősége azonban szimpatikus.
  • A készülék elejére és hátuljára is került kamera, utóbbi 5 megapixeles felbontású, HD videót is képes rögzíteni 30 fps sebességgel, valamint kapott egy LED-es vakut is. Emellett a tap-to-focus (ti.: ahová bökünk a kijelzőn, oda fókuszál a kamera) lehetőséget is megkapja a videó felvevő rész, remek.
  • Az előlapi kamerát lehet videóhívásra használni, de 2010 végéig (addig tart a megállapodás a szolgáltatókkal) csak Wi-Fi segítségével. Vundabaaar! Kérdésem csupán annyi: lesz-e ember, akinek ez valóban hasznos lehetőség lesz és nem egy újabb felesleges szar?
  • 3 dimenziós giroszkóp, ezt nem kommentálnám különösebben, meglátjuk milyen lesz.
  • A készülék ára 199 USD (47 ezer forint) a 16 gigás modellnél, és 299 USD (71 ezer forint) a 32 gigás modellnél. Az AT&T előfizetői közül akinek 2010-ben jár le a hűségnyilatkozata, lehetőséget kap az upgradere, így akár a hűségidő lejárta előtt fél évvel lehet iPhone 4-es készüléke.
  • Lesznek különféle színváltozatok is, ezeknek darabja 29 USD-os felárral lesz elérhető.
  • A forgalmazás június 24-én indul, júliusban további 18 ország kapcsolódik be az értékesítésbe, várhatóan szeptemberben lesz világszerte elérhető az új termék.

Összességében nekem tetszik az új készülék, és ha lehetőségem lesz, akkor váltok is rá. Már csak azért is, mert bevallom férfiasan, a csillogó-villogó 3G mellett igen elgondolkodtató, hogy más telefonok képesek kétszer annyi funkcionalitást kétszer gyorsabban megvalósítani, és igen: zavaró, hogy olykor lagol a készülék.

Várjuk meg a szeptembert, nézzük meg az árakat és ki-ki döntse el, hogy nyerő-e nála a készülék.

Fekete iPhone, fekete képernyő

Már párszor belefutottam ebbe a hibajelenségbe, általában random tevékenységek végzése közben (nem, nem a maszturbálásról van szó), és bizony mindannyiszor halálfélelmem volt. Igen, arról van szó, mikor a szifon, ájfón, ippon, nevezzük akárhogy is, de a telefon nem igazán reagál semmire. Értsd: hiába nyomom a home gombot, nem jelenik meg a képernyő, hiába próbálok bármit is tenni, nem ad ki hangot, teljes feketeség van csak és félelem, hogy na most lehet  vinni a szervízbe, ahol megcsinálják csilliárd forintért az egész kütyüt.

A halálfélelem lecsengése után, de még a totális beletörődés előtt számításba vettem, hogy mi történhetett:

  • Zárlatos lett az USB kábel, kicsapta a telefonban az áramkört, és most a burkolat alatt éppen lassan, de maró módon szublimál el minden az éterbe, worst-case scenario
  • Szétmerült a telefonom teljesen, és kell neki pár perc, hogy magához térjen, nem történt meg
  • Hülye fasz az Apple és nem tud normálisan tetheringet programozni a telefonba, ez történt

Na most a megoldást egy rövidke gugli használat után leltem meg, mégpedig: 10 másodpercig nyomva kell tartani a Home (nagy kerek) és a Sleep/Wake (kis hosszúkás a készülék tetején) gombot a telefonon, majd megjelenik az Alma jel, mindenki örül (!) és láss csodát, megjelenik a lock screen és rajta az Internet Tethering felirat.

De érdekes amúgy, hogy ilyenkor csak úgy spontán bekapcsol a pányvázás, máskor meg az autópályán, munka közben ha bejön egy hívás, akkor csak úgy eldobja az egész internetet, mert ő biztos benne, hogy én hívást akarok fogadni és nem netezni. FMR!

Az suexID esete az Opera böngészővel és az Adobe-val

Az az igazság, hogy én az Operával, mint böngészővel meglehetősen régóta hadilábon állok. Biztos nem egy rossz technika, és abban is biztos vagyok, hogy van célcsoport, aki teljes megelégedettséggel használja, én viszont évek hosszú során tett többszöri próbálkozásaim során sem tudtam igazán megszeretni, megszokni és elfogadni. Számtalan okot mondhatnék most, nekiállhatnék többoldalas tényfeltáró cikket írni, miért is nincs szerintem helye a böngészők piacán, de nem tenném, mivel nem ezért ültem most ide a gép elé.

Sokkal inkább azért, mert ha vannak még rajtam kívül olyan Mac huszárok, akik hasonlóan éreznek az Opera iránt és ráadásul Adobe termékeket használnak, ők  hamarosan szembesülhetnek egy igen kellemetlen meglepetéssel, történetesen, hogy ha kell, ha nem, aljas módon, a hátunk mögött felkerül a gépekre a XXI. század eme kreálmánya.

Pár nappal ezelőtt a megszokott napi rutin részeként zene után kutattam éppen az Isohunt nevű zeneboltban, és csakhamar megtetszett egy album, amit meg szerettem volna vásárolni. Rá is kattintottam a Download torrent Buy This linkre, és legnagyobb meglepetésemre nem a kis, zöld U betű kezdett el ugrálni a Dockon, hanem egy nagy és csúnya vörös O betű, ami egyértelműen az Operához tartozik. Kezdeti megdöbbenésemben készítettem egy videót is, amit alant tekinthettek meg:

Az Opera rejtélyes megjelenése from suexID on Vimeo.

Szóval miután az egész história április 1-én kezdődött, rögtön arra asszociáltam, hogy a uTorrent, esetleg a Google Chrome fejlesztői tréfáltak meg, de nem lett igazam, ugyanis a ludas maga az Adobe (ha valaki mostanra elvesztette a fonalat, azt nem csodálom, induljon el újra ennek a bekezdésnek az elejéről).

A helyzet ugyanis az, hogy valamiféle aljas indokból az Adobe Device Central és az Adobe Bridge telepítésekor, szigorúan annak mappáiba feltelepül az Opera böngésző is, de ennek értelmét én nem igazán látom, ellenben a kezdő Mac júzereket, mint például én is, meg tudja izzasztani a tény, hogy az Opera egyszer csak egy szép krémeset szarva a korábbi beállításokra megteszi magát alapértelmezett torrent kliensnek, és Ő akarja letölteni a torrenteket.

Íme egy gyors-fix, hogy miként is lehet ez ellen fellépni:

  1. Nyiss meg egy torrent fájlt, hagyd, hogy az Opera elinduljon.
  2. Ha elindult az Opera, akkor jobb klikk vagy ⌥ (option) + klikk az Opera ikonon a Dockon.
  3. Show in Finder…
  4. Zárjuk be az Operát (váltsunk az Opera ablakra és ha az az aktív, akkor ⌘ (command) + Q)
  5. Majd ha megtaláltuk a cuccot, akkor jelöljük ki és ⌘ (command) + backspace-el töröljük a francba.
  6. A biztonság kedvéért ürítsük le a kukát is, nehogy ott maradjon véletlen.
  7. Ismételjük meg az első lépést, és ha továbbra is az Opera indul el, akkor zongorázzuk végig az 1-6. lépéseket, ezúttal már nem lesz gond.

Remélem ezzel a rövidke kis segédlettel hasznára tudtam lenni pár embernek, és nem utolsó sorban sikerült megkímélnem őket több óra guglizástól (az Opera honlapja ugyanis nem igazán szól arról, hogy a böngészőt akármelyik Adobe termékhez mellékelnék).

További kellemes Macezést, és Opera mentes sitebuildelést kívánok nektek!

Google Health

Nem tudom ismeritek-e, de a Google-nek már van saját kis egészségügyi szolgáltatása is, amit meglepő módon Google Healthnek hívnak. Az utóbbi idők elbaltázott próbálkozásai után ezzel a szolgáltatással valamelyest visszatért a hitem a Google-be.

Akik kicsit paranoiásak, azok akár ezen a ponton be is fejezhetik az olvasgatást, ugyanis a Google Health érzékeny személyes adatokkal dolgozik. A Health-et használva létrehozhatunk egy személyes egészségügyi profilt, ahol a legkülönfélébb alap- és különleges egészségügyi adatokat adhatunk meg, mint például az életkorunk, súlyunk, nemünk, oltási- és gyógyszerezési információk, ismert allergiák, kezelt krónikus betegségek.

A gyógyszerek felvitelénél a Google egy decens kis listát is ad, amiben lehet, hogy pár, csak idehaza kapható készítmény nem szerepel, de nemzetközi szinten azért igencsak ütős listát kapunk, ráadásul a gyógyszerek felvitelénél live search segíti a bevitelt, és láthatjuk, hogy az adott készítményt szájon át, bőrre kenve, vagy például inhalálva kell-e bevinni a szervezetbe. Ugyanitt megadhatjuk, hogy mettől-meddig, milyen rendszerességgel és milyen dózisban kaptuk az adott gyógyszert.

Hasonló módon működik a gyógyszerallergiák, elvégzett vizsgálatok, beavatkozások, vizsgálati eredmények felvitele is. Ami a legszebb az egészben, hogy ezeket az információkat csak egyszer kell felvinni, és a későbbiek során elég az orvosnak vagy családtagjainknak hozzáférést adni (megoszthatjuk adatainkat más Google felhasználókkal) az őket érintő információkat, esetleg ha nem bízunk a technikában, ki is nyomtathatjuk a kicsinyített adatlapot és saját kezünkkel adhatjuk oda az orvosnak. A megosztást természetesen bármikor visszavonhatjuk, azonban egyelőre nem korlátozhatjuk, hogy melyik információs csoportokat láthatják a felhasználóink, így akinek jogokat adunk, az az összes piszkos kis részletet megtudhatja szervezetünkről.

Ami a legszebb dolog a Google Healthben, az nem a megvalósítás, vagy éppenséggel a kidolgozottság, hanem az ötlet maga: egy egységes, egészség-pénztártól, sőt országtól is független adatbázis, ami egy váratlan eseménynél, vagy utazás idején bekövetkező váratlan megbetegedés vagy baleset esetén is kihúzhat minket (na meg a minket kezelő orvost a pácból).

A profil elkészítése gyakorlatilag 10 perc alatt megoldható, ráadásul a Google őrködik adataink felett és ha ne adj’ Isten biztonsági rést találnának a rendszeren, akkor emailben és az USA területén hagyományos levél formátumban is értesítenek minket erről. Én tehát szorgalmazom, hogy mindenki készítse el a saját kis egészségügyi profilját, és ossza meg azt egy hozzá közel álló személlyel (családtag, barát), így ha baj van, egyszerűbb lehet a segítségnyújtás.

Dropbox

Elég régóta ismerkedem és barátkozom a címben szereplő kis programmal, most pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kissé nagyobb terjedelemben írjak is róla, íme:

Tehát a Dropboxról lesz most szó, ami nem más, mint egy online fájlmegosztó szolgáltatás. Ami kiemeli a számtalan hasonló próbálkozás közül, az a hozzáadott funkciók nagy száma, amikről írni is fogok. Adott, tehát a probléma:

  • Az ember nem egyetlen számítógépet használ egész nap, hanem általában van egy munkahelyi gépe és egy otthoni. Ehhez jönnek a különféle mobil eszközök, mint például az okostelefonok, notebookok és PDA-k, valamint az ismerősök, barátok gépei, ami elé leülünk.
  • Vannak bizonyos fájlok, amik jó, ha mindig nálunk vannak, és itt nem elsősorban segédprogramokról beszélek, hanem dokumentumokról (például szerződésminták, PSD fájlok, félkész zenék, de lehet szó akármiről), amiket nem lehet egyszerűen reprodukálni, vagyis letölteni akárhonnan.
  • Szeretnénk, ha ezek a fájlok mindig, minden gépen naprakészek lennének, vagyis ha dolgozunk például egy grafikai fájlon a cégnél, de a munkaidő lejártával szeretnénk otthon folytatni a munkát és viszont, akkor az összes gépen mindig a legfrissebb, legújabb változat álljon rendelkezésre.

Dropbox a Finderbe integrálva

(A képen: A Dropbox szépen integrálódik a Finderbe, mintha csak egy átlagos mappát látnánk. Ugyanez a helyzet Windows alatt az Intézővel.)

Erre a problémára ad megoldást a Dropbox. Feltelepítjük a kliensprogramot a gépünkre, majd létrehozunk tetszőleges számú és nevű mappákat, amikbe feltöltjük az általunk fontosnak tartott fájlokat, majd ezeket a gépünkön található kliens első körben felküldi a szerverre (itt nagy befolyásoló tényező az internetkapcsolatunk feltöltési sebessége is), majd pedig a szerverről az aktuális állapotok leszinkronizálódnak azokra a kliens gépekre, amik be vannak jelentkezve a mi azonosítónkkal. Így tulajdonképp megoldható, hogy amit éjszakába nyúlóan szerkesztettünk mondjuk egy grafikai projecten, azt másnap a munkahelyen automatikusan folytatni tudjuk. Ezzel gyakorlatilag (részben) kiváltható a pendriveok, mobil vinyók és újraírható optikai hordozók használata, nem is beszélve az FTP-ről és az emailes fájl küldésről.

Idáig az egész szolgáltatás olyan képet festhet, mint egy FTP szerver, amire feltöltünk fájlokat és azok a másik oldalon automatikusan letöltődnek. Azonban a Dropbox fejlesztőinek tarsolyában van még számszerint 2 fícsör, ami igazán hasznos társsá teszi a Dropboxot.

Dropbox értesítés, új fájl került hozzáadásra a mappához

(A képen: A Dropbox mindkét általam is próbált operációs rendszeren a natív értesítési megoldásokat használja. Ez Windows esetében az értesítési területen megjelenő buborék, OS/X-ben pedig a Growl.)

Az egyik a megosztás lehetősége, amire rögtön két megoldást is kínál a Dropbox. Az egyik, hogy a kliensprogram telepítésével automatikusan létrejövő public könyvtárunkba bármit belemásolhatunk, majd a fájlkezelőnkbe (legyen az Finder, vagy Windows Intéző) beépülő jobbklikkes menüben kérhetünk a konkrét fájlra vagy mappára egy úgynevezett public linket, amit akárkinek odaadhatunk és ő le tudja majd tölteni a fájlt a saját gépére. Ennél egy fokkal jobb és kényelmesebb megoldás, ha megosztási mappákat hozunk létre, amibe meghívhatunk más Dropbox felhasználókat, akik ezek után hozzáférhetnek a benne levő fájlokhoz, törölhetik, módosíthatják őket és új fájlokat adhatnak hozzá, és természetesen azon mappák tartalma, amikre fel vannak iratkozva automatikusan letöltődik a saját számítógépükre.

Ami azonban ezen túlmenően még egy igazán megkapó és hasznos funkció, hogy a Dropbox automatikus verziókezelést is kínál, vagyis ha valaki töröl vagy módosít egy fájlt, azt a későbbiek során a tulajdonos, vagy megosztott mappa esetén akár más felhasználók is visszaállíthatják egy kijelölt állapotra. Tény persze, hogy ez a rendszer csak meghatározott időintervallumon belül működőképes, vagyis nem lehet hónapokkal vagy évekkel visszamenőleg visszaállítani egy fájl állapotát vagy letörölt fájlokat visszahozni. Azonban ha valaki véletlen letöröl egy megosztási mappából egy fájlt, azt minden gond nélkül vissza lehet hozni, sőt véletlen vagy szándékos módosításokat is vissza lehet vonni, mivel végleges törlést és módosítást csak a fájl eredeti tulajdonosa tud végrehajtani.

Dropbox Online

(A képen: Ez a Dropbox online felülete. Itt épp a főleg patternek és textúrák, valamint stock fotók gépről-gépre hordozására használt Grafikai Cuccok mappa.)

Kicsit elsiklottam felette ugyan, de feltétlenül tudni kell, hogy a Dropbox elérhető webes felületről is, sőt külön iPhone kliensprogram is létezik hozzá, aminek a segítségével gyakorlatilag akárhol, ahol van internetkapcsolat, a kliens telepítése nélkül is hozzáférhetünk a fájljainkhoz (igaz, a funkcionalitás ilyenkor nélkülözi az automatikus verziókövetést), valamint menedzselhetjük a megosztásokat, új embereket hívhatunk meg és régieket távolíthatunk el a megosztott mappákból, fájlokat törölhetünk és hozhatunk vissza.

Összességében a Dropbox egy olyan multifunkciós fájlmegosztó és menedzselő eszköz, ami nagyon sok esetben lehet hasznos segítség. Használható például grafikai stúdióknál (gondoljunk csak bele, milyen egyszerű lehet a proof-reading megvalósítása ezáltal), ügyvédi irodákban, de akár otthoni célokra is, vagy kisebb baráti társaságok esetében fényképek, kisebb méretű videók megosztására.

Az ingyenes változat 2GB tárkapacitást kínál ingyen (ez különféle feladatok teljesítésével és emberek meghívásával feltornázható 3GB-ig), de havonta 10 dollárért 50 GB, havi 20 dollárért pedig 100GB-os Dropboxunk is lehet. Remélem a képekkel és a kissé hosszúra sikerült szöveggel nem elvettem a kedveteket, hanem éppen ellenkezőleg, kedvet csináltam ahhoz, hogy ti is telepítsétek a programot. Ha így van, akkor az alábbi linkre kattintva máris megtehetitek ezt, sőt még nekem is segítetek, hiszen a meghívott emberek után 250MB plusz tárhelyet is kapok:

Tessék kipróbálni, és létrehozni a saját Dropboxot! :)

Windows Update

Az igazat megvallva nem szégyellem magamat amiatt, hogy Windowst használok. Sőt, nem mondanám azt sem, hogy a Windows egy használhatatlan operációs rendszer lenne. Olvasgatva néhány fórumot és blogot, ami az alternatív rendszerekkel, például az OS/X-el foglalkozik, azért látni lehet, hogy a másik oldalon sem fenékig tejfel az élet, és desktop rendszernek számomra a Windows tökéletesen megteszi (jelenleg).

Ugyanakkor sírva könyörögnék a Microsoftnak, hogy valamit csináljon a frissítési rendszerével. Igen, a Windows Update-tel, mert az már valami vicc, hogy 2009-ben ilyen szisztematikával szopatják az embereket. Én még az XP használók táborát erősítem, egyszerű megfontolásból: jelenleg a gépemen 3 partíción két operációs rendszer terpeszkedik: egy Windows XP SP3 és egy Windows 7 RC, természetesen az utóbbi fel van már frissítve a jelenlegi retail változat szintjére. És igen, nincsen kedvem letúrni a Windows 7-et, aztán meg az XP-t és össze-vissza baromkodni a 3 partícióval, hogy végülis át tudjak állni a 7-esre.

Windows Update

Ellenben az XP update rendszere egy semmire nem használható, elavult valami. A fenti képen látható beállítások mellett például történnek érdekességek. Valamelyik este nagyobb cuccot vásároltam meg torrenten, és gondoltam éjszakára bekapcsolva hagyom a gépet, reggelre pedig le lesz töltve a dolog. Tévedtem. A Windows ugyanis az éjszaka folyamán fontos frissítést talált, letöltötte, telepítette azt, majd pedig külön kérdés nélkül újraindította önmagát. Azt, hogy mindez mégis mennyi idő alatt történt, nem tudom megmondani, de gyanítom, hogy nem volt kinn órákig a figyelmeztető képernyő, viszont reggel meglepve tapasztaltam, hogy ott állt az XP bejelentkező képernyője, és már gyanakodtam mindenféle csúfságra, úgyis mint: áramszünet, idegenek lopakodtak a szobámba, a router szórakozott, stb…

De természetesen nem ezt történt, hanem a fentebb leírt folyamat, és erről a Windows egy cuki kis buborékban tájékoztatott, ami ismét elkerülhette volna a figyelmemet, ha nem vagyok szemfüles és nem néztem volna pont a taskbar irányába. Kérdeznék én valamit:

Ha én azt mondom a Windowsnak, hogy a beleegyezésem nélkül ne telepítsen semmiféle biztonsági frissítést, akkor miért erőlteti? Sőt, ha már felrakja, akkor miért kell neki azonnal és halaszthatatlan módon újraindulnia, a megkérdezésem nélkül?

Google

Manapság nagyon divatos dolog lett a Google szolgáltatásaitól félni, és folyamatos jelleggel rettegésben élni, hogy a Google mindent lát, mindent hall, mindent naplóz, mindenhová befolyik. Ha jobban végiggondoljuk, valahol akár alapja is lehet ezeknek a félelmeknek, mert a Google tényleg az élet sok területén ott van, és sok-sok információt tud rólunk. A kérdés, hogy van-e értelme félni mindezektől.

Sokan azt mondják, hogy a céges levelezést a Googlere bízni felelőtlenség, és a saját szerver sokkal jobb. Persze, hogy jobb, ha van aki bekonfigurálja, karbantartsa, odafigyeljen rá, frissítse, foglalkozzon vele, vagy hogy kevésbé kulturáltan és szakmai hangvétellel írjam: szopjon vele. Ez az ember lehetsz te magad (ha értesz hozzá), az informatikusod (ha van pénzed rá, hogy fizess neki ezért havonta X ezer forintot), a cég informatikusa (ha van a cégednek pénze arra, hogy ezért foglalkoztasson egy embert). De ha csak nem saját magad menedzseled a szerveredet, akkor sincsenek 100%-ig biztonságban az adataid, ha csak abból indulunk ki, hogy hány cégnél volt már adatlopási botrány, amit kirúgott ex-alkalmazottak indítottak el. Én azt mondom, hogy ha nem levelezget az ember atomtitkokról, és nem takargat semmit, akkor az adatai nem lesznek kevésbé biztonságban a Googlenél, mint mondjuk a saját szerverén. Emellett tagadhatatlan előnye a Googlenak, hogy kész megoldást kínál mindig és szinte mindenre, ellentétben más versenytársaival, akikkel csak a mérföldes szívás van.

Google Sync

Vegyünk egy példát, egy egyszerű példát. Itt vagyok én. Hétvégén felviszem a Google Calendarba, hogy a jövő héten várhatóan melyik nap, mikor és kivel találkozom, teszem mindezt a kényelmes online felületen. Rá 1 percre már az összes találkozó ott figyel a telefonomon, és a puszta kellős közepén is meg tudom nézni, hogy kivel van találkozóm. Aztán ha a puszta kellős közepén, ahol tételezzük fel van legalább Edge, de még jobb, ha 3G, találkozom egy ismerősömmel, és azt mondja, hogy akkor menjünk el sörözni mondjuk pénteken este 6-kor, akkor beírom az iPhone naptárába az adott időpontot, és este a gép előtt ülve a Google Calendarban már ott lesz a bevitt találkozó. De már 10 másodperc múlva is ott lesz. It’s a kind of magic.

De ugyanez van az emaillel. Kapok az M5-ös autópálya ócsai lehajtójánál egy emailt, és mire Pesterzsébetre érünk, már meg is van válaszolva. Sőt, ha írok a gépen egy emailt, és teszem azt meg akarom mutatni valakinek valahol az isten háta mögött, ahol nincsen Wi-Fi, megtehetem, mert az email ott fog figyelni a telefonomon. Nem kell nyomkodni a sync gombot, nem kell semmit se tennem, mert minden automatikusan megtörténik, egy kb. fél perces beállítás után. It’s a kind of magic.
Ott dekkolok valahol az Oktogonon és tudni szeretném, hogy merre van mégis a Mester utca akárhány szám. Benyomom a Maps alkalmazást és máris köpi nekem, hogy hol vagyok épp, aztán pedig egy gyors keresés után dobja a Mester utca akárhány számot. It’s a kind of magic.

Vagy említhetném most a Google Docsot (ami miatt lassan el lehet felejteni a Microsoft Office gépre történő telepítését, mint olyat), vagy az Analyticset, vagy a YouTubeot, vagy akármelyik másik Google szolgáltatást. It’s a kind of…

Na igen, szóval valóban, a Google ott ül a nyakunkon, és figyel. De őszintén szólva, kit érdekel, amíg cserébe megbízható, okos és gyors szolgáltatásokat üzemeltet? Hányszor fordult elő veletek már, hogy a Citromail, Freemail és Hotmail accotokra nem jött meg a regisztrációs mail? Sokszor, ugye? És hányszor fordult elő ez velem a Gmailnél? Egyszer sem!

It’s a kind of magic….

Nyílt alma

A héten elég nagy volt a mozgás az Apple háza táján. Bejelentették a low-budget notebook családjuk egy új tagját, az asztali termékekvonaluk is több ponton megújult, csökkentek az árak, az interneten pedig már egy új, jövőre bemutatkozó iPhoneról is pletykálnak, ami 4G-s hálózatot fog használni. Cirkulálnak pletyák egy tabletről is, ami az iPhone felhasználói felületével fog megjelenni, szó esett már arról is, hogy az iPod termékcsalád a végnapjait éli.

Ezzel párhuzamosan egyes blogokon az Apple vesztét jósolják arra az esetre, ha Steve Jobs és csapata nem nyit a világ felé és nem lovagolja meg az open-source hullámot hamarosan. Példának a Motorola droidját, a Nokia nyílt-forrású piacterét, a Google kifejezetten mobiltelefonokra kifejlesztett alkalmazásait hozzák fel. De egy valami mindenki elfelejt. Amit a nyílt rendszerek előnyként tudnak behozni a játszmába, ugyanúgy lehet negatívum is.

Én a magam részéről (mint iPhone tulajdonos) leginkább az Apple mobil platformot érintő stratégiájában vagyok érdekelt. És azt gondolom, hogy amit Steve Jobs csinál, az nem hülyeség, amit az Apple le akar tuszkolni a torkunkon, az nem feltétlen rossz. Open source? Ott van a lehetőség szinte minden iPhone tulaj előtt, hogy 10 perc alatt jailbreakelje a telefonját és utána lesz Icy, lesz Cydia, lesz ezer féle nyílt platform, ahonnan beszerezheti a szabad alkalmazásokat. De tegyük a szívünkre a kezünket: vajon hányan élünk azokkal a lehetőségekkel, amiket ezek a programok adnak? A Springboardon csücsülő appok közül mégis melyik csoport van többségben? Az App Store-os, hivatalos appok vagy a Cydiából feltelepíthető cuccok?

Open Source Marketplace? Volt már olyan ember, aki akár egy forintot is rászánt volna Cydiás appok megvásárlására? Pedig vannak jók, ott van például az Orbit nevezetű, ami forradalmasítja az iPhone menükezelését. De 3 dollárba kerül. És én nem fogok egy „másabb menüért” 3 dollárt fizetni. Mint ahogy nem fogok fizetni azért sem, hogy a 15 fps-re képes kamerával videófelvételeket készítsek. Hanem leszedem crackelve. Mert megtehetem. Lenne-e értelme, ha az Apple minden alkalmazást beengedne az App Storeba válogatás nélkül? Elárulom: lenne, de előny nem származna belőle sok.

Amikor valaki rámzörgött MSN-en, telefonon, vagy más fórumokon keresztül, hogy szar az iPhoneom, hülyeségeket csinál, akkor a gondok 90%-ban valami fantasztikus Cydiás alkalmazásban gyökereztek. Hol a VideoRecorder 3G, hol a Backgrounder, hol a mindenféle SMS appok, hol pedig az SBSettings hülyítette meg a telefont. A tünetek és mellékhatások is változóak voltak: nem működő email kliens, szétfagyó appok, kattogó billentyűzár, sötét képernyő, de mindig olyasféle gondok merültek fel, amik meglehetősen kellemetlenek.

És hogy mire akarok ezzel utalni? Arra, hogy a zárt rendszer lehet ugyanannyira áldás, mint átok. Ha megnézzük az Apple hardverek stabilitását, azoknak kulcsa nem a régi (és mára teljesen el is hagyott) PowerPC architektúrából fakad. Nem is abból, hogy különb helyről vásárolnának processzort, memóriát, vagy prémium cégekkel terveztetnék alkatrészeiket. Hanem abból, hogy egy jól körülhatárolható, szabott kínálatból használnak hardver elemeket. Igen, a PC-s nyitottsághoz képest (amivel minden Windowsnak, Linuxnak és más „nem-Apple” operációs rendszernek meg kell küzdenie) az Apple mérnökeinek csak egy adott cél-hardver csoportra kell optimalizálniuk a kódjaikat. Így lehet, hogy kiesik annak a lehetősége, hogy egy Apple gépben én otthon, házilag cseréljek RAM-ot vagy videókártyát, de ugyanakkor a plusz rovatban megjelenik az a tétel is, hogy ami a gépemben van az maximálisan támogatott hardver, és a kód optimalizálva van rá.

A végére kanyarodjunk vissza és vetítsük ki ezt az iPhonera. Véleményem szerint nem azzal van a gond, hogy az App Store létezik, és hogy olyanok a bekerülési feltételek, amilyenek. Nem azzal van a gond, hogy nincsen hivatalosan támogatott OS platform. A baj azzal van, hogy az iPhone szoftveréhez képest a mögötte található hardver gyenge, a teljesítménye véges. Itt voltak és vannak jelenleg is kalkulációs problémák, vagyis ahhoz a funkcionalitáshoz, amit jelenleg egy iPhone nyújt egy jóval erősebb, masszívabb és megbízhatóbb hardveres támogatás kellene. Ez lenne ugye a 3Gs, aminek az eladási mutatói mégsem törnek az egekig, de ez már megint egy másik poszt témája.

Összefoglalva: én leszarom az open-source App Store utópiáját. Nem érdekel, hogy SJ és csapata csinál-e nyílt forrású szoftverlelőhelyet, vagy legalább legalizálják-e a mostanit. Amíg 10 perc alatt megtörhető a telefon és azt tehetek fel rá, amit akarok, engem nem érdekel. Ami inkább érdekel, hogy a következő iPhone legyen egy jobban összerakott, jobban optimalizált célhardver. Oldják meg végre az akkumulátor gondokat, és használhassam én is teljes lelki nyugalommal a telefonomat 24 órán át, anélkül, hogy ott lebegne a fejem felett a „Low battery” pop-up pallosa. Működjön teljesen idehaza is az iTunes Store, lehessen LGT-t meg Omegát vásárolni belőle, meg Barátok Köztöt letölteni azon keresztül.

Egyenlítsen ki az Apple a többi hardvergyártóhoz képest!

Halkulnak az MP3 lejátszók?

Most hallottam a Kossuth Rádión az egyébként szeptember végi hírt, miszerint az Európai Bizottság fogyasztóvédelmi biztosa , Meglena Kuneva a hangerő korlátozására kényszerítené a hordozható zenelejátszók gyártóit. A szervezet álláspontja szerint az mp3 lejátszók gyártóinak 80 decibelre kellene korlátozni a lejátszókból kicsikarható maximális hangerőt, mert jelenleg akadnak a piacon olyan modellek is, amikből 100-120 decibellel is düböröghet a zene. A műsorban megszólaló szakértő szerint már a 80-85 decibeles tartomány is okozhat súlyos halláskárosodást, huzamosabb használat mellett. Eddig tehát a tényközlés.

Én a magam részéről üdvözlöm az elképzelést, azzal a feltétellel, hogy aki szeretné, az kikapcsolhassa ezt a korlátozást, ezáltal élhessen azzal az Isten adta jogával, hogy megsüketüljön. Természetesen az előző sorok nem mentesek az iróniától.

Az Európai Uniónak szerény véleményem szerint inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a zenét nem hallgató embereket körülvevő mindennapi zajszennyezés mértékét csökkentse. Hogy a tárgykörnél maradjunk, le kellene tiltani a telefonokon a fülhallgató nélküli zenelejátszás lehetőségét, az ugyanis szerény véleményem szerint, ha a hallást nem is károsítja, de rendkívüli módon irritáló és sok esetben az ember pont azért tolja ki maximumra a csúszkát az MP3 lejátszóján, hogy ne hallja a bazaltarcúak telefonjából klotyóhangon szóló mulatós műremekeket.

Emellett az EU biztosát felültetném egy körre mondjuk a 3-as metróra, és megkérdezném tőle, hogy szerinte attól süketülök meg hamarabb, hogy Linkin Parkot hallgatok mondjuk 89 decibelen, vagy attól, hogy 120-130 decibellel süvít a metrószerelvény az alagútban. De az is érdekelne éppenséggel, hogy mit szólnak a brüsszeli polgártársak ahhoz, hogy az egyébként élvezhető hangerőn futó tévéműsorok közé a mélyen tisztelt műsorszolgáltatók legalább 150, ha nem 200%-al hangosabb reklámblokkokat ékelnek be.

De akkor már beszéljünk arról, hogy miért kötelességem nekem egy lakótelepen mondjuk egy kamion kipufogógázát szívni, mert tudom én, hogy lakó- és pihenő övezetbe teherautó csak célforgalomként hajthat be, de érdekes módon ezt senki nem ellenőrzi. (Így történhetett meg az, hogy veszélyes anyagot szállító teherautó is parkolt már a közeli utcákban, holott ADR-es jelzéssel csak igazoló papírok megléte esetén közlekedhet egyáltalán városon belül egy ilyen járműszerelvény). De említhetnék még ezer dolgot, amire az EU-nak figyelni kellene, mint például, hogy 2009-ben ne kerülhessen a boltok polcaira olyan termék, aminek a szavatossági idejét könnyedén át lehet írni, le lehet mosni.

Persze ezek nem olyan fontosak, mint a zenelejátszók lehalkítása, és ezzel párhuzamosan a lakosság ráterelése a hangos reklámok fogyasztására, a mások ocsmány nyelvezetű társalgásainak végighallgatására, és a mozdonyszőkék kultúrájának akaratlan megismerésére.

Légyszi inkább ne fotózz!

A napokban elég sokat járt az agyam a fényképezés körül és beszélgettem is emberekkel erről a témáról, aztán a spottr cikkét (és a rá érkezett kommenteket) olvasva jött el az a pont, hogy úgy éreztem, nem bírom szó nélkül és megszületett ez az iromány.

Pár évvel ezelőtt kezdődött talán az egész, de lehet az emlékezetem csal és sűríti össze mindössze pár lépésbe a digitális fényképezés sok-sok éves fejlődését. Emlékszem, anno robbanásszerűen nyert teret a digitális fényképezés, és jutott el szinte minden családba valamilyen úton módon. Voltak, akiknél ez egy kompakt masina (szappantartó) beszerzésében mutatkozott meg, máshol pedig az akkor még csak szárnyait bontogató DSLR technológia egy-egy félprofi képviselőjének megjelenésében csúcsosodott ki. Mivel főleg az előbbi kategória volt a jellemző, így egyre több és több bulin, baráti összejövetelen, kiránduláson került elő a táskák mélyéről a családi kisgép, amivel lehetett összeállós képeket fényképezni, szerény kivágással fotózni a Hősök terét osztálykirándulások alkalmával és idővel persze szénné makrózni mindent, ami a kéz közelbe került, kezdve a taknyos papírzsebkendők hadával, folytatva a kiürített sörösüveg peremével, és az összes lecsapott hangyával.

Már ebben a kezdeti időszakban is voltak trendek, és effektek, amik úgymond kötelező körnek számítottak. Ilyenek voltak például a fekete fehér művészi képek, a barátokkal/barátnőkkel összeülős szépia tónusú „műemlékek”, valamint később a más kicsit erősebben irritáló treshold effekttel szétzilált „művészfotók”. De akkoriban talán a megfelelő számítógépes tudás, a kicsit visszafogottabb online lét következményeként, viszonylag kicsi, szeparált csoportok foglalkoztak a fényképezés megcsúfolásával, és a többség igyekezett azért jó képeket csinálni. Mára a helyzet megváltozott, hiszen minden háztartásban akad szinte egy, de olykor több kompakt gép, a család „tehetségesebb” tagjai már bridge gépet forgatnak, és a magukat őstehetségnek érző fiatal réteg kisírta apukától a DSLR-t, amiről nem tudják valójában mire is jó, de jó drága, meg szépen csattog a tükör és a zár, meg lehet rá combos vakut ültetni, szóval igazi presztízstermékké nőtte ki magát az évek során. Ehhez persze nagyban hozzájárult az is, hogy a fotómasinák gyártói minden évben egyre lejjebb és lejjebb viszik a belépő szintű gépek árát, hogy minél több embert csábítsanak át az „egyszeri beszerzés – sokévi vidám használat” filozófiáját képviselő kompakt fényképezőgépek oldaláról, a (D)SLR világába, ahol mindig akad új objektív, vaku, és más technikai kiegészítő, amire költeni lehet.

Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha ezeknek a fényképezőgépeknek a tulajdonosai egytől-egyig rendelkeznének valamiféle alázattal a fényképezés iránt, és legalább annak az alapjait igyekeznének elsajátítani, csendben gyakorolva, otthon összehasonlítgatva a képeiket a profik munkáival, tanulva azokból. De ehelyett a fiatalság (én is az vagyok, kit érdekel) inkább trendeket követ, automata módba löki a gépet és ezzel gyakorlatilag meggyilkolja a tükörreflexes gépek lényegét, a beállítások és kompozíciók szabadságát és annak varázsát, hogy egy adott géppel, ugyanarról a témáról, ugyanabban az idősávban több ezer féle kép készülhet. Ha igazán csúnyán akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy visszakorcsosítják a DSLR technológiát a kompakt fényképezők szintjére, de ezzel csak a kompaktosok táborát sérteném meg (ami nem célom) és nem mutatnám meg annak a súlyát, hogy mit is tesznek ezek az emberek valójában. Beszéljenek hát helyettem a képek, és pár (keresetlen) szó, amit hozzájuk fűznék menet közben:

FlickR kép

Távol álljon tőlem az ironizálás, de ehhez a képhez aztán igazán szükség volt a Nikon D90 tudására, és ahogy elnézem, minden benne rejlő lehetőséget maximálisan kihasznált az alkotó. Persze nem minden képe ilyen az úriembernek, de azért akadnak még ehhez hasonlatos igazi műalkotások. Tény és való, hogy a bokeh – mint egyes objektívek sajátos jelensége – elbűvölő is tud lenni, de valahogy soha nem voltam rajongója a képeknek, amik kifejezetten erre vannak kihegyezve.

FlickR kép

A másik divatos kis kedvenc az Urban Acid, amiről már nem tud az ember ilyen egyértelmű véleményt mondani, már csak azért sem, mert ugyanúgy akadnak következetes és mérsékelt felhasználók, mint olyanok, akik a fenti remekművet is elkövették. Ráadásul a szépség és esztétikum relatív fogalmak, mást jelentenek minden embernek. Egy biztos, hogy mikor meglátok egy ilyen szemet sanyargató színösszeállítást, mint a fentebbi képen, azért elgondolkozok rajta, hogy mennyire jó is lenne a Photoshopot elzárni néhány embertől. Na meg a Lightroomot is.

Aztán még számtalan olyan effektet tudnék itt felsorolni, amitől a szőr feláll a hátamon, de nem szeretném erre kihegyezni ezt a rövidnek nem mondható eszmefuttatást. Helyette inkább feltennék pár (talán költői) kérdést. Először is, hogy miért ciki manapság kompakt gépen megtanulni normálisan fényképezni és csak utána vásárolni DSLR-t? Miért gondolja mindenki azt, hogy egy fényképezőgéptől lesz valaki jó fotós? Mi visz rá embereket arra, hogy sokszor milliós összértékű felszereléssel ilyen képeket csináljanak, mint ez itt alant:

FlickR kép

Mikor jön el az az idő, mikor az emberek rájönnek, hogy kellő tudás és ismeretanyag hiányában a Photoshop legprofibb szűrői és effektjei is gagyik? Hogy a tehetséget nem csomagolják bele a kitbe, amit vásárolnak? Hogy egy péniszpótlék teleobjektív még nem ad át semmiféle tapasztalatot, alapvető tudást, amit illendő tudni a fényképezésről?

Egy biztos, én nem vagyok profi fotós. Lehet soha nem is leszek az. Nincsen DSLR-em, de tervezem a vásárlását. Irigy mondjuk nem vagyok, mert legyen mindenki boldog azzal a technikával, amit a lehetőségei szerint beszerzett. De abban biztos vagyok, hogy nem vagyok egyedül a felháborodásomban, amit az olcsó DSLR-ek megjelenése, a Photoshop tutorialok ocsmány felhasználása és leginkább a fotós szemléletmód egyes embereknél tapasztalható teljes hiánya vált ki. És akkor jöhetnek a kövek…